2008.11.22. 22:00 Krisztus rabszolgája

C. H. Spurgeon: Arminianizmus és evangelizáció

Az előző fejezetben szereplő igehirdetés részletek elég érthetővé teszik, hogy Spurgeon nem hitt olyan evangéliumi üzenet létezésében, ami valamiképpen különválasztható a bibliai teológia teljes szerkezetétől. Úgy tekintett minden egyes igazságra, mint aminek megvan a helye az evangelizálásban. De a kérdés, ami valószínűleg felmerül a fenti kijelentések fényében, amitől egyébként az evangelizálás modern felfogása már nagyon eltávolodott, az az, hogy ilyen hitelvek alapján egyáltalán hirdethető-e az evangélium? Azonnal el kell ismernünk, hogy ha az evangélium alatt azt értjük, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, hogy "Isten tiszteletben tartja az ember szabad akaratát", és hogy "a Krisztus mellett való döntésen" múlik az üdvösség, akkor ilyen evangélium egyáltalán nem ismerhető fel Spurgeon igehirdetéseiben. De szüntelenül a hallgatók elé tárta Krisztus hatalmas szeretetét a bűnösök felé, azt, hogy a bűnbocsánat szabadon elérhető, és az engesztelés művének teljességét; és igyekezett meggyőzni és buzdítani mindenkit, hogy térjen meg és higgyen ebben a Megváltóban. Azon a ponton különbözött mind a hiper-kálvinistáktól, mind az arminiánusoktól, hogy nem volt hajlandó ésszerű magyarázattal indokolni, hogyan adható parancsba olyasmi, aminek megtétele az embernek nem áll hatalmában.

Az arminiánusok azt mondják, hogy Isten a bűnösöknek megparancsolja, hogy térjenek meg, tehát képesnek kell lenniük rá; a hiper-kálvinisták azt mondják, hogy a bűnös nem képes megtérni, ezért nem lehet neki ezt megparancsolni. De a Szentírás, és a kálvinizmus elénk tárja mind az ember képtelen voltát, mind a kötelességet, és mindkét igazság az evangelizálás szükséges része - az első rávilágít arra, hogy a bűnös segítségre szorul, ami egyedül Istentől jöhet, az utóbbi pedig, ami az igei buzdításokban, ígéretekben és felszólításokban mutatkozik meg, bemutatja azt a helyet, ahol a béke és biztonság megtalálható, név szerint az Isten Fiának személyében.
Az a tény, hogy az újjászületést Isten munkálja, teljességgel lehetetlenné teszi annak a hirdetését, hogy az ember a saját maga, vagy az igehirdető által megválasztott pillanatban születhet újjá, de nem akadályozza meg az evangélistát igaz munkájának végzésében, vagyis abban, hogy rámutasson az emberek előtt a kegyelemből, hit által történő megtérés szükségességére, és arra, hogy a Krisztusba vetett hit az út az Istennel való kibéküléshez. Bármennyire is értelmünk felett való e kettő összeegyeztetése, vagyis a bűnösök felé hangzó parancs (higgyetek az Isten Fiában, és üdvözültök) és az igazság, hogy csak a kegyelem tehet erre képessé, a Szentírásban ez a kettő nincs összeütközésben egymással. Spurgeon ezt a két igazságot, az ember kötelességét, hogy higgyen, és bűnei miatt képtelen voltát úgy ábrázolta, mint egy satu két pofáját, ami megragadja a bűnösök lelkiismeretét. Vegyük a következő példát:
"Isten arra kér, hogy hidd el: Jézus Krisztus vére által lehetséges, hogy Ő, az Igaz, megigazítsa az istentelent. Arra kér: higgy Krisztusban, hogy üdvözülj. Elvárhatnád, hogy megmentsen, ha nem bízol benne? Ember, ez a legésszerűbb dolog a világon, hogy azt kell kérnie tőled: higgy a Krisztusban. És ezen a reggelen is erre szólít fel: "Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban." Ó, barátaim, ó barátaim, milyen szomorú, mennyire szomorú az ember lelkének állapota, ha ezt nem teszi meg! Mi prédikálhatunk nektek, de magatoktól soha nem tértek meg, és nem hisztek az evangéliumban. Isten parancsait a fa gyökerére helyezhetjük, mint egy fejszét, de bármennyire ésszerűek is ezek a parancsok, mégis visszautasítjátok, hogy megadjátok Istennek, ami neki jár; tovább jártok a bűnben; nem jöttök Hozzá, hogy életetek legyen; és itt kell az Isten Lelkének működésbe lépnie a kiválasztottak lelkében, hogy az Ő jótetszése napján kimunkálja az akarást. De ó, Isten nevében figyelmeztetlek téged, hogy ha ennek a parancsnak a meghallása után - és tudom, hogy néhányan így tesznek majd, az Ő Lelke nélkül élve - továbbra is elutasítod, hogy engedj ennek az annyira ésszerű evangéliumnak, akkor meglátod majd, hogy mindenek végén Sodomának és Gomorának is elviselhetőbb lesz a sorsa, mint a tied; mert ha azokat a dolgokat, amik itt Londonban elhangzanak, Sodomában és Gomorában hirdették volna, már rég megtértek volna, zsákruhába és hamuba öltözve. Jaj nektek, London lakói!"
De nem hagyta a bűnösöket ezen a ponton. Figyeld meg, hogyan zárja azt az igehirdetést, amiből az imént idéztünk. Az igazságot egyre intenzívebben megvilágítva a megtéretlen ember lelkiismerete ellen minden oldalról támadást indít, és most, a lelki gyötrelmet megközelítő komolysággal erre a konklúzióra jut: "Kérlek titeket az élő Istenre, a világ Megváltójára, a Kálvária keresztjére, és arra a vérre, ami a Golgota porába hulott, engedelmeskedjetek ennek az isteni üzenetnek, és örök életetek lesz; de ha ellene álltok, véretek a saját fejeteken, örökkön-örökké!"
Továbbá, nem csupán buzdította a bűnösöket, hanem gyakorta adott nekik útmutatást. Olyan nyelvezetet használva, ami olyannyira távol áll az evangelisztikus üzenet jelenkori záróformuláitól, útbaigazítást adott az embereknek arra nézve, hogyan keressék Krisztust: "Mielőtt elhagyod ezt a termet - mondja egyik ilyen alkalommal - sóhajts fel egy őszinte imában Istenhez, ezt mondva: Isten, légy irgalmas, nékem, bűnösnek. Uram, szükségem van a megváltásra. Ments meg. Segítségül hívom a te neved." Csatlakozz hozzám most imában, kérve kérlek. Tarts velem, miközben a szádba adom a szavakat, és mond el ezeket a magad nevében - "Uram, vétkeztem, megérdemlem haragodat. Uram, nem tudok segíteni magamon. Uram, szeretnék új szívet és erős lelket, de mit tehetnék? Uram, nem vagyok képes semmire, jöjj, és munkáld bennem az akarást és a cselekvést a te jótetszésedből.
Neked van egyedül hatalmad, tudom jól
Hogy megments egy ilyen roncsot, mint én.
Kihez, vagy hová mehetnék
Ha el akarnék futni előled?
De most, a lelkem mélyéből segítségül hívom a te neved. Remegve, mégis hittel, teljesen rád hagyatkozom, ó Uram. Hiszek a te drága Fiad vérében és igazságban... Uram, ments meg engem ma este, Jézus nevéért."
Egy másik vers, amit a bűnösök útbaigazításában használt Charles Wesley strófája volt:
Ó, Isten, lelkem legmélyéig formálj át,
És elmélkedő szívem mélyét
Örök dolgokkal hasd át;
Add, hogy érezzem méltó súlyukat,
És remegjek a sors meredekségén,
Ébressz igazságra!
Ezen a módon a kereső lelkeket istenhez, és egyedül Hozzá irányították, és bár a Tabernákulum tagjainak a feladata volt, hogy mindig odafigyeljenek a lelki segítségre szoruló emberekre, semmilyen külső, vagy fizikális visszajelzést nem vártak el a vívódóktól. Épp ezen a ponton, és ezt Spurgeon tudta, végzett az arminianizmus nagy rombolást, mivel az ember cselekvésére helyezte a hangsúlyt, az Istené helyett. "Menj haza egyedül" - mondta - "és higgy Jézusban." "Szeretnék bemenni a lelki-tanácsadó szobába." "Azt merem mondani, hogy bemehetnél, de mi nem vagyunk hajlandóak cinkosságot vállalni népszerű babonák kialakulásában. Attól félek, hogy azokban a szobákban hamis bizonyságokban melengetik az embert. Az úgynevezett tanácsadó-szobák megtérései közül nagyon kevésnek van jó vége. Először menj magad Istenhez, abban az állapotban, ahol éppen vagy. Hagyatkozz Krisztusra, most azonnal, mielőtt egy tapodtat is mozdulnál!" Ezek a szavak azelőtt hangoztak el, hogy a tanácsadó-szobák teljesen kifejlődték volna magukat az előrehívások és döntések modern rendszerévé; nem nehéz elképzelni, milyen szomorú lett volna Spurgeon, ha látja a dolgok ilyetén fejlődését. Spurgeon felismerte, hogy mihelyt ezek a dolgok az evangelizálás részévé válnak, az emberekben az az elképzelés alakul ki, hogy megtérhetnek, ha bizonyos dolgokat megtesznek, vagy ezek a dolgok legalábbis segítenek nekik a megtérésben - "Isten nem kötötte a megtérést tanácsadó-szobákhoz." - válik visszatérő figyelmeztetéssé későbbi igehirdetéseiben.
Az általános felfogás kapcsolatot vél látni a döntésrehívás utáni "előrejövés", és a "Krisztushoz térés" között, de Spurgeon határozottan visszautasította volna minden ilyen kapcsolat gondolatát. Az ilyesféle evangelizálási módszernek nemcsak hogy nincsen alapja a Szentírásban, hanem egyenesen lerontja azt, amit az Ige a Krisztushoz térésről tanít: "A igazi megtérés a szív mozdulását jelenti Őfelé, nem elsősorban a lábakét, mert sokan jöttek Őhozzá testben olyanok, akik valójában soha nem jöttek Hozzá... Itt a jövetel a vágyakozásban, az imádságban, a beleegyezésben, az egyetértésben, bizalomban és engedelmességben mutatkozik meg." Továbbá, Spurgeonnek elég tapasztalata volt a Szent Lélek hatalmas munkájával kapcsolatban ahhoz, hogy tudja: az evangelizációnak ezen járulékos, emberi elemei egyáltalán nem igazolhatók feltételezett hasznosságukkal: az az ember, aki igazán felismerte az igazságot legkevésbé sem kíván eleget tenni olyan nyilvános gesztusoknak, amiket egy ilyen "hívogatás" kényszerít rá: "Leginkább azért, mert a megsebzett lelkiismeret, a sebzett vadhoz hasonlóan, szívesebben van egyedül, hogy titokban vérezzen. Nagyon nehéz a bűnei felől meggyőződött ember szívéhez hozzáférkőzni; olyannyira visszahúzódik önmagába, hogy lehetetlen követni."
A Tabernakulum gyülekezeti gyakorlata teljes harmóniában állt ezzel a meggyőződéssel. Az istentiszteletek végén az ötezer fős gyülekezet tagjai meghajtották a fejüket, ünnepélyes csendben, amit sem orgona, sem más zene nem tört meg, azután pedig a gyülekezet tagjai készen álltak elbeszélgetni bármely idegennel, aki talán épp mellettük ült és segítséget óhajtott.
Az elmélkedés afelett, hogyan hat az arminianizmus az evangélium hirdetésének módjaira egy végső következtetésre vezet el, miért szükséges azt a tanítást nagyon komolyan megvizsgálni. Mégpedig azért, mert az evangéliumnak ez a fajtája, bármerre jut is el, elkerülhetetlenül magában hordozza a tendenciát, hogy egyfajta vallásos felszínességet eredményezzen, ami nagyon veszélyes. Az arminianizmus kikerüli azt a fenyegetőnek tűnő igazságot, hogy minden üdvösséggel kapcsolatos tapasztalat az elme megújulásával kell, hogy kezdődjön, és mivel tanításuk magában hordozza, hogy az ember hitre és megtérésre juthat a Szent Lélek közvetlen, előzetes munkája nélkül, ezért olyan megtérés-mintát mutat fel, ami a bibliai megtérés mércéje alatt marad. Az arminiánus igehirdetésben azt hallják a bűnösök, hogy nekik kell elkezdeniük a megtérés művét saját akarásuk által, és Isten majd bevégzi az elkezdettet; meg kell tenniük, amit csak tudnak, a többit pedig elvégzi az Úr. Ezért, ha egy szilárd "döntés" születik Krisztus mellett, azonnal arra buzdítanak, hogy az ember higgye el: a munka isteni része is biztosan megtörtént, és hogy tekintse a Jn 1:12-höz hasonló igeverseket úgy, mint amik a saját esetét írják le. De az igazság az, hogy az arminianizmus egy olyan megtérés-mintát hozott létre, ami nem igei, és amit az újjá nem született ember is meg tud valósítani. Azáltal, hogy úgy állítják be a megtérést és hitet, mint ami az újjá nem született ember számára lehetséges, olyan megtapasztalásoknak nyitnak utat, ahol a bűnös ember saját akarata, és nem az Isten hatalma a főszereplő. A Szentírás az üdvre jutás kapcsán mindenhol elsőként említi Isten akaratát és erejét, nem pedig másodikként, és az a tanítás, ami azt ígéri, hogy Isten akaratának saját akarásunkat kell követnie oda vezethet, hogy az embereket egy illúzióban vetett hitre buzdítja - egy olyan élménybe, ami korántsem nevezhető megtérésnek. Épp az ilyen önmegtévesztés ellen int minket sok igevers. És a figyelmeztetés sürgős volta részint abból a tényből is fakad, hogy létezik olyan "hit", amit az újjá nem született ember is tud gyakorolni, sőt ennek gyakorlása akár örömhöz és békességhez is vezethet. De az arminianizmus ahelyett, hogy figyelmeztetné az embereket erre a veszélyre, kikerülhetetlenül bátorít erre, mert az embereket nem Istenre utalja, hanem saját magukra. Az evangélium hallgatójában egyértelműen azt a benyomást keltik, hogy a döntés nem Istenen múlik, hanem őrajta, és hogy képes akkor és ott eldönteni, mikor óhajt újjászületni. Például, egy kis füzet, ami jelenleg is közkézen forog a diákmisszióban, a keresztyénné válást "Három egyszerű lépésben" fogalmazza meg: először is, a bűnök felőli személyes meggyőződés, másodszor, személyes hit Krisztus helyettesítő munkájában. Ezt a kettőt úgy ábrázolják, mint előzetes lépéseket, de a harmadik olyannyira végleges, hogy ennek megtétele által keresztyénné lehet válni. Krisztushoz kell jönnöd, és jogot formálni arra, hogy személyesen részem van abban, amit mindenkiért elvégzett. Ez a mindent eldöntő harmadik lépés tőlem függ, Krisztus "türelmesen vár, míg megnyitom az ajtót. Azután bejön az életembe..." Mikor ezt megtettem, máris úgy tekinthetem magamat, mint keresztyént. A következő tanács: "Mondd el valakinek még ma, hogy mi történt veled."
Ezen az alapon az ember akár úgy is tehet vallomást hitéről, hogy saját képességeibe vetett bizalma egy pillanatra is megrendült volna; abszolút semmit nem hallott arról, hogy egész természetének meg kellene változnia, ami nem megy saját erejéből, és ebből következően, nem éri csalódás, ha nem tapasztal radikális változást. Soha nem mondták neki, hogy az ilyen változás roppant szükséges, ezért semmi oka nincs kételkedni abban, hogy keresztyén. Valójában az a tanítás, amit hall, következetesen bátorítja, hogy vegye fel a harcot, az ilyen kételyekkel szemben. Gyakran hangoztatják, hogy az az ember, aki döntést hozott, de az élete megváltozásának csak csekély jelei mutatkoznak, talán "testies" keresztyén, akinek még további nevelésre van szüksége, hogy a megszentelődés felé tartson, vagy ha ugyanez a személy fokozatosan elveszti érdeklődését a lelkiek iránt, gyakran az "utógondozás", az imatámogatás, vagy más, gyülekezet részéről tapasztalt hiányosságnak tudják be a történteket. Az a lehetőség, hogy a világiasság és eltávolodás ezen jelei a valódi megtérés átélésének kezdeti hiányára utalnak, ritkán esik számításba; ha ezzel szembe kellene nézni, akkor a hívogatás, döntések és utógondozás egész rendszere összeomlana, mert napfényre hozná azt a tényt, hogy az emberi természet változását nem tudjuk kieszközölni, és hogy annak megállapítása, hogy egy evangéliumra adott, nyilvános pozitív reakció valódi-e vagy sem, sokkal több időt vesz igénybe néhány óránál, vagy napnál. De ahelyett, hogy ezzel szembenéznének, azzal vágnak vissza, hogy egy olyan ember keresztyénségének megkérdőjelezése, aki "befogadta Krisztust", egyenértékű Isten Igéjének megkérdőjelezésével, és hogy az "előrehívások" és kiegészítő elemeik elvetése az evangelizálás mindenestől való feladását jelentené. Az, hogy ilyen dolgok elhangozhatnak, arra szolgáltatnak tragikus bizonyítékot, hogy milyen mértékben váltak a megtérés arminiánus mintái az általános felfogásban a bibliaival megegyezővé. Olyannyira igaz ez, hogy ha valaki kifogást emel az olyan, nem bibliai kifejezések, mint a "Krisztus befogadása", "nyisd meg a szíved Krisztus előtt", "engedd, hogy a Szent Lélek megmentsen" stb. ellen, általában úgy tekintik, mint szőrszálhasogatót. Spurgeon úgy látta, hogy az arminianizmus az újszövetségi evangélium-hirdetéstől való eltérést jelent, abban pedig, hogy következményei közt ott van a látogatókban keltett vallásos felszínesség, olyan vonást ismert fel, ami annyira jellemzi a modern protestantizmust. Nem is annyira a zenei aláfestések és tanácsadó-szobák megjelenését tartotta riasztónak, bár őt zavarták az ilyesmik és nem volt ideje rájuk, hanem sokkal inkább az, hogy kezdett eltűnni az igehirdetésekből a Lélek elengedhetetlen munkálkodásának kihangsúlyozása, és a megtérés sietős adok-kapok üzletté "modernizálódott": "Tudjátok - kérdezte egy, nem sokkal halála előtt tartott igehirdetésében, aminek az "A tövisek közé hullott mag" volt a címe - miért hasonló sok hitvalló keresztyén szíve a tövises talajhoz? Azért, mert olyan folyamatok maradtak ki az életükből, amik messze megváltoztatták volna a dolgok állapotát. A talaj tövisektől való megtisztítása, vagy felperzselése a földműves feladata volt. Évekkel ezelőtt, amikor az emberek megtértek, még létezett olyasmi, mint bűnismeretre jutás. A lélekfájdalom mélyenszántó ekéje alapos munkát végzett. Az elmében pedig olyan tűz égett, ami mindent felülmúló erővel perzselt: Ahogy az ember meglátta bűneit, és átérezte a félelmetes következményeket, azonnal kiégetődött a szívéből a bűnök szeretete. De ma mindenütt a gyors megtérés hencegő szavait harsogják. Saját magam hiszek az azonnali megtérésben, és örömmel látom az ilyet; de még jobban örülök annak, amikor a kegyelem alapos munkálkodásának lehetek tanúja, mélységes bűnbánatnak, és a törvény által megsebzett öntudatnak. Soha nem fogunk megszabadulni a tövisektől olyan ekékkel, amik csak a felszínen szántanak...
A megtérés standardjának lecsökkentésével az igaz, keresztyén megtapasztalások valódi jellegéről alkotott elképzelés is veszített értékéből, és Spurgeon nagyfokú aggodalommal figyelte, hogy a megtérést vallókat nem vetették alá az igazán fürkésző igeszakaszok próbájának. "Hallottam fiatal embereket ezt mondani "Tudom, hogy örök életem van, mert olyan boldog vagyok." Ne legyél ebben olyan biztos. Sok ember gondolja magát boldognak, aki nincsen megtérve. A lelki békét éppígy nem tekintette az igaz megtérés biztos jelének. Ezt az igeverset kommentálva "Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét" (1Sám 2:6) azt kérdezi: "De hogyan elevenítheti meg azokat, akik soha nem lettek megölve? Te aki soha nem lettél megsebezve, te, aki ma este itt ülsz, nyugodtan mosolyogva, mit tehet érted a kegyelem? Ne gratulálj magadnak saját békességedért." Van egy fajta békesség, ami az Ördögtől jön, nem az Istentől. Spurgeon egész szolgálata során óva intette hallgatóit ettől a veszélytől, de késői igehirdetései némelyikében ezek az intő figyelmeztetések különösen sürgetőek. Egyik 1882-es igehirdetésében, aminek a címe "Meggyógyult, vagy megtévesztett? Melyik?" arról beszél, milyen nagy számmal vannak emberek, akik ilyen hamis gyógyulás illúziójában élnek. Ez még akkor is igaz lehet, mutat rá, ha az illető átment bizonyos lelki aggodalmakon: "Miután felismerték, hogy lelki gyógyulásra van szükségük, és bizonyos mértékű nyugtalansággal keresték, fennáll az ilyen magukra eszmélt embereknél a veszély, hogy megelégednek egy látszólagos megoldással, és a kegyelem igazi munkálkodását nem élik át. Veszélyesen hajlunk arra, hogy megnyugodjunk egy könnyű javulástól, és ezáltal kimaradjunk abból a csodálatos és teljes megváltásból, ami egyedül Istentől jön. Szeretnék nagyon mély komolysággal szólni erről a tárgyról minden jelenlevő számára, mert saját lelkemben éreztem át ennek erejét. Ennek az üzenetnek az átadásához kemény erőfeszítéseket kellett tennem, saját felelősségemre elhagyva a betegágyat, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy figyelmeztetnem kell titeket korunk hamisítványaira."
Ahol csak az arminianizmus vált uralkodó teológiává, az igaz vallásosság elkorcsosulásra ítéltetett, és a hamis biztonságérzetet bátorítják. Az arminianizmus kettéválasztja a bűnösök hit és újjászületés iránti szükségét, ezzel háttérbe helyezve azt a tényt, hogy a "szív megváltoztatása a megtérés és üdvre jutás magja és lényege." Elkerülhetetlen, hogy az utóbbi igazságot félretegyék, mert egy ember sem képes saját maga örökre megválni a bűn szeretetétől és uralmától, és az újjászületés ennél nem kevesebbet jelent. Ehelyett az arminianizmus úgy ábrázolja az újjászületést, mint ami az ember saját választásának hatáskörében van, vagy mint olyasmit, ami együtt jár döntésével, és ezt téve hajlik elhitetni az emberekkel, hogy az újjászületés kevesebbet jelent, mint valójában. "A ti újjászületésetek - mondta Spurgeon - nem emberi akarattól függ, se nem vértől, se nem emberi indulattól; ha így lenne, hadd mondjam azt, hogy minél hamarabb megszabadulsz tőle, annál jobb. Az egyedüli igaz újjászületés Isten akaratából történik, a Szent Lélek munkálkodása által."
Az arminianizmus nem ad az embereknek ilyen figyelmeztetést és ez a hallgatás veszélyes, mert nem világít rá arra az igazságra, ami megőrzi az embert a hamis bizonyságérzettől - nevezetesen attól, hogy Isten soha nem bocsátja meg úgy a bűnt, hogy egyidejűleg ne változtatná meg a bűnös természetét. "Alapos megfontolás után azt kell mondanom - jelentette ki Spurgeon - hogy a "higgy és élni fogsz" doktrína nagyon veszélyes lenne, ha nem társulna az újjászületés hittételével." Az arminianizmus kihangsúlyozza, hogy a "hit üdvözít", de nem teszi hozzá nyomatékosan, hogy az igaz hit mellett mindig ott van az új élet, ami Isten képének hasonlatosságára teremtetett, és a bűn gyűlöletében mutatkozik meg, ezzel pedig utat nyit egyfajta "hiteskedés" előtt, ami degradálja a megtérés fogalmának jelentését, és nem ruházza fel a szót a maga teljes tartalmával.
Míg az újjászületésben nyert új élet soha nem a megigazulásunk alapját jelenti, mindazonáltal a Szentírás nem tud olyan megigazult ember létezésének lehetőségéről, aki még nem élte át az "újjászületés fürdőjét" (Tit 3:5). Az arminianizmus gyakran elválasztotta egymástól a megtérést és megszentelődést, mivel megfeledkezett az igazságról, hogy a megtérés eleve az értelem megújulásával kezdődik; de ha valóban megragadjuk az újjászületés bibliai doktrínáját, akkor megértjük, hogy egy ember sem lehet igazán hívő, aki nem rendelkezik "valóságos igazságban és szentségben teremtetett" (Ef 4:24) új élettel. Az Ige szerint teljesen lehetetlen megigazulni hit által úgy, hogy ne tapasztalnánk a valódi megszentelődés elkezdődését, mivel a Lélek által az újjászületésben velünk közölt lelki élet (ami új, belső erővel ruházza fel a hívőt) erkölcseit tekintve Isten karakterével rokon, és magában hordozza minden szentség csíráját. Ezért az üdvözítő hit soha nem elszigetelten van jelen. Ahogy azt a Westminsteri Hitvallás tanítja, a hit "A megigazulás egyetlen feltétele; de nem önmagában van jelen a megigazult emberben, hanem mindig társul az összes többi, üdvözítő kegyelmi munkával."
Mivel ezt tanítja, a kegyelem doktrínája megvéd a nemtörődömségtől és a felfuvalkodottságtól is. Épp az a hitelvi rendszer, amit az ember felelősségének csökkentésével vádoltak, bármerre csak eljutott, komoly, istenfélő és igaz emberek nemzedékeit hívta léte, mert a kálvinizmus mindig kihangsúlyozta, hogy az engedelmesség és a szentség által tehetünk eleget az apostoli felhívásnak, hogy elhívásunkat és kiválasztásunkat megerősítsük: "Ha az isteni hívás megteremtette bennünk az engedelmesség gyümölcsét, akkor biztonsággal hihetjük, hogy Isten kiválasztottai vagyunk már az idők kezdetétől, és hogy ez a kiválasztás az Ő örök szándéka és akarata szerint történt." Az arminianizmus, ami magát az emberi felelősség doktrínája védelmezőjeként nevezi, ezzel szemben tanításaiban hordozza az elkerülhetetlen tendenciát az igazi keresztyén megtapasztalások bibliai szabványának leengedésére. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a modern protestantizmus népszerűsítette a "hívők örök biztonsága" kifejezést, míg a történelmi kálvinizmus a szentek mindvégig tartó állhatatosságáról beszélt: "Hiszünk a szentek állhatatosságában, de sokan nem szentek, és ezért nem maradnak meg a hitben."
Igaz, hogy az arminianizmus nagyon gyümölcsöző volt az ún. "szentség" összejövetelek és alkalmak terén, de ez a tény nem megcáfolja a fenti vádakat, hanem megerősíti azokat, hiszen nem volt szükség különleges tanításra a megszentelődésről, amíg az arminianizmus nem kezdte átjárni az evangelizálást. A kálvinizmus azt tartotta, hogy ugyanaz az üzenet, ami üdvre vezet, meg is szentel, és hogy a hit, amihez nem kötődik szentség, egyáltalán nem üdvözítő hit. Épp azért, mert ezt tudta, Spurgeon nem vett részt ilyen szentségi összejöveteleken, és ha arra kérték, hogy a világi "hívőkhöz" szóljon, akiknek még megszentelődésre van szüksége, nem kérdés, hogy milyen mondanivalója volt: "Azok az emberek, akiknek a hite megengedi, hogy könnyedén gondoljanak a múltbeli bűnökre, az ördögök hitét osztják, és nem Isten választottainak hitét... Az olyanoknak, akik csekélységnek tartják a bűnt, és soha nem bánkódtak miatta, tudniuk kell, hogy hitük nem valódi. Az olyan ember, akinek a hite megengedi, hogy nemtörődöm módon éljen, aki azt mondja: "Nos, egy egyszerű hit által üdvösségem van", ... és a testi élvezeteknek és kívánságoknak él, az ilyen ember hazug; nincs olyan hite, ami megmentené a lelkét... Ó, ha bármelyikőtöknek ilyen hite van, imádkozom Istenhez, hogy mindenestől szabaduljatok meg tőle."
Ahogy a következő fejezetben látni fogjuk, a megtérés arminiánus felfogása Angliában az 1870-es években konkrétabb formát öltött, amikor Moody módszerében logikai megvalósulásra jutott, aki az evangelizáció üzenet végén "meghívást" intézett a jelenlevők felé. Mivel nem hangsúlyozták ki, hogy az evangéliumra adott igaz válasz szükségszerűen a természet megváltozásával jár együtt, ezért nem sokára népszerűvé vált az az elképzelés, hogy az ember megtérhet, azután keresztyén élete egy későbbi szakaszában éli át a "megszentelődést." A "szentségről szóló tanítás", ahogy azt elnevezték, a megszentelődésről alkotott olyan felfogáson alapult, ami szerint ez a megtéréstől különálló fogalom, és fontos megjegyezni, hogy egy olyan evangelizálási módszerrel együtt jött divatba, ami az újjászületéssel kapcsolatban hiányos teológiát hirdetett. Mint ahogy B. B. Warfield rámutatott, ennek a tanításnak széleskörű elterjedéséhez az is hozzájárult, hogy a felszínen a nagyon népszerű Moody és Sankey missziójával volt "hímezve."
J. C. Ryle, kortárs író, a "szentség" mozgalom viktoriánus kritikusa "Szentség" című könyvéhez írt előszavában a szentség eme tanításának alapvető tévedéséről tesz említést, amikor így ír: "Sokan beszélnek manapság a "megszentelődésről" olyanok is, akik teljesen tudatlannak tűnnek "az isteni orákulum első alapelvével", a megtéréssel kapcsolatban."
Az elbizakodottság, ami az arminianizmusban jelen van, felépítésének egészen a középpontjáig nyomon követhető. "Ha elhiszed, hogy minden az ember szabad akaratán múlik - mondja Spurgeon - akkor természetes módon az ember lesz a képben a legalapvetőbb figura." Ez esetben elkerülhetetlen a tendencia, hogy az Isteni igazságra úgy tekintsünk, mint pusztán az emberek megnyerésének eszközére, és bármely igazságot, amelyik nem tűnik hatékonynak ezen végső cél munkálásában, vagy az olyan igazságot, ami akadályt jelenthet a lehető legszélesebb körű evangélizálás útjában, ebből következően tanácsos félretenni. A végeredménynek fontosabbnak kell lennie az eszközöknél. De amit itt elfelejtettek, az az, hogy az evangélium végső célja nem az ember megtérése, hanem az Isten megdicsőülése.
Nem az ember megváltás iránti szüksége a mindenekelőtt való dolog, és mihelyst ezt felismertük, helyes megvilágosításba kerül az a magatartás, hogy "rá kell bírnunk az embereket, hogy megtérjenek", feleslegesnek tartva megkérdezni, hogy az eszközök Ige szerintiek-e, vagy nem. "A jelen kor gyülekezeteiben él a vágy, hogy tegyenek valamit Istenért, de csak kevesen kérdik meg azt, hogy Ő mit akar velünk cselekedni. Sok olyasmi is történik az emberek evangelizálásáért, amit a Gyülekezet nagy Feje soha nem parancsolt nekünk, és ezért nem is adhatja beleegyezését rá. Az Ő akaratát egyedül az Ő Igéjéből tudhatjuk meg, és ha az igazság nem kerül előtérbe az eredménnyel szemben, akkor a megtéréseket nemsokára fontosabbnak tartjuk majd Isten dicsőségénél.
Spurgeon leleplezte, hogy az a fajta evangelizáció, amiben "az igazságot sok pontban lealacsonyítják annak érdekében, hogy lehetővé tegye az ember felbátorodását", végül "teljes kudarccal" végződik majd, Isten nevére sem hoz dicsőséget, de a Gyülekezet számára sem jelent maradandó áldást. Spurgeon helytelenítette azt, hogy az emberek "csak úgy beleugorhatnak a vallásukba, mint ahogy az emberek reggeli fürdőjébe, és azután épp olyan gyorsan ki is szállnak belőle, akik a többi tucat miatt tértek meg, egyébként megtéretlenek egytől egyig, végül a tucat is elpárolog." Az ilyen dolgokkal ellentétben, egy alkalommal ünnepélyesen ezt jelentette ki: "Nem kívánok sikereket a szolgálatban, ha Isten nem adja meg ezt nekem; és azért imádkozom, hogy ti, akik Isten munkásai vagytok, szintén ne vágyjatok más sikerre azon kívül, ami magától Istentől jön, az Ő általa megszabott módon; mert ha furcsa, nem keresztyéni módszerekkel annyi megtérőt tudnátok is felhalmozni, mint a tenger fövenye, akkor azok a tengeri fövenyhez hasonló gyorsasággal szóródnának szét, a legelső újabb áramlat hatására."
Spurgeon szerint az igaz megtérés jelei a következők:
"Amikor Isten Igéje megváltoztat egy embert, akkor kiveszi őt a kétségbeesésből, de nem fosztja meg a megtérő lelkülettől
Az igaz megtérés által az ember bocsánatot nyer, de nem válik önhitté.
A valódi megtérés tökéletes nyugalmat ad az embernek, de nem állítja meg az előrehaladásban.
Az igaz megtérés az embernek biztonságérzetet ad, de nem engedi meg neki, hogy felhagyjon az éberséggel.
A valódi megtérés erővel és szentséggel ruházza fel az embert, de nem engedi dicsekedni
Az igaz megtérés harmóniát teremt a keresztyén élettel járó kötelességek között... egyensúlyban tartja a feladatokat, érzelmeket, reményt és örömet.
A valós megtérés eljuttatja az embert arra, hogy Istenért éljen. A megtért ember mindent Isten dicsőségére tesz, - akár eszik, akár iszik, vagy bármi mást tesz. Az igazi megtérés által az ember kész lesz Isten színe előtt élni az életét... Vágyik arra, hogy mindig Isten szeme előtt legyen, és boldog, hogy ott lehet... És az ilyen ember már Istennel él. Szoros kapcsolatban van vele, beszél hozzá, mint ember a barátjához.
Mielőtt továbblépnénk a kegyelem és evangelizálás doktrínái közötti kapcsolat témájáról, hallanunk kell, milyen határozott választ adott Spurgeon arra a tiltakozásra, hogy a "kálvinista hit" akadálynak bizonyul az evangélium hirdetésének gyakorlati törekvéseivel szemben. Ezt az ellenvetést egyébként nem ritkán olyannyira jogosnak tartották, hogy az arminiánus evangelizálás teológiai kriticizmusát türelmetlenül félreértették, azzal a feltételezéssel élve, hogy ha nem lehet így evangelizálni, akkor egyáltalán nem is létezhet olyan, mint evangelizáció. Spurgeon úgy bánt ezzel az előítélettel, hogy az isteni kiválasztó szeretet teóriájának feltételezett hatásairól a figyelmet a történelmi bizonyítékokra, vagyis azoknak az embereknek az evangelizálási buzgalmára fordította, akiknek teológiája szemben állt az arminianizmussal. Ennek kapcsán szívesen hangoztatta:
"A valaha élt legnagyobb misszionáriusok hittek abban, hogy Isten kiválasztotta őket; és ahelyett, hogy ez a doktrína tétlenséghez vezetett volna, mindig ellenállhatatlan motiváló erőt jelentett, és ez mindig így lesz. Ez volt a Reformáció titkos energiája. Mivel az ingyen kegyelmet háttérbe helyezték, azért nem lehet látni semmi mozgolódást sok közösségben. Az a hatalmas erő, ami képes Isten Gyülekezetét a legnagyobb mélységekig felkavarni, Isten kezében van. Lehet, hogy nem munkál sekélyes ébredéseket, de a mélyreható munkában felbecsülhetetlen értékkel bír. Krisztus vére mellett szorosan ez a világ reménysége. Hogyan mondhatják azt egyesek, hogy a kiválasztó kegyelem doktrínája nemtörődömmé tesz a lélekmentéssel szemben? Talán Whitefield olyan ember volt, aki nem törődött az emberek megtérésével? Ő, aki szeráfhoz hasonlóan repült végig Anglián és Amerikán, szüntelenül hirdetve az Isten kegyelmét, talán önző volt? Mégis, egyértelműen az ingyen kegyelmet prédikálta. Talán Jonathan Edwardst nem foglalkoztatta embertársainak lelki üdve? Ó, hogyan sírt, mikor az eljövendő haragra figyelmeztette őket! Nincs elég időm, hogy beszéljek mind azokról, akik mélyen szerették embertársaikat, és ennek az igazságnak szerelmesei voltak."
Hisszük, hogy az újjászületés, megtérés, megszentelődés és hit kimunkálódása nem az emberi akarás vagy erő által történik, hanem Isten hatalmas, hatékonyan munkálkodó és ellenállhatatlan kegyelme folytán.
A "Hit és gyakorlati nyilatkozatból", melyet a New Park Street-i gyülekezet adott ki AZ ELSŐ ÉVEK, 552.
Bizonnyal nem lehetne lelket-rombolóbb doktrínát kieszelni, mint azt, hogy a bűnös magától újjászülethet, és amikor csak neki tetszik, megtérhet, és hitre juthat.... Mint ahogy a Szentírás és a tapasztalat is alátámasztja, újjászületés nélkül az ember semmit sem tehet, hogy saját üdvösségét biztosítsa, az is lényeges, hogy gyakorlatilag is meggyőződjön eme igazság felől. Amikor ez megtörtént, és csakis ekkor, folyamodik segítségért az egyedüli forráshoz, ahol ezt elnyerheti.
Charles Hodge, RENDSZERES TEOLÓGIA, 2, 277.

Részlet Iain Murray The forgotten Spurgeon c. könyvéből (The Banner of Truth Trust, 1995)

Szólj hozzá!

Címkék: evangélium charles h spurgeon arminianizmus iain murray


Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása