Részlet R.C. Sproul „A Szentírás megismerése” című könyvéből (ötödik fejezet: A kultúra és a Biblia; harmadik alcím: Alapelvek és szokások)
Bizonyos körökben ma az alapelv és a szokás a téma. Hacsak nem arra a következtetésre jutunk, hogy az egész Szentírás alapelvekből tevődik össze és ezért kötelező mindenki számára minden időben, vagy hogy az egész Szentírás helyi szokásokból tevődik össze, amelyeknek nincs semmilyen fontossága közvetlen történelmi kontextusán túl, kényszerítve vagyunk megállapítani bizonyos kategóriákat és irányelveket a különbség érzékelésére.
A probléma megvilágításához nézzük meg mi történik, ha azt tartjuk, hogy a Szentírásban minden alapelv és nem egy helyi szokás tükröződése csupán. Ha ez a helyzet, akkor bizonyos gyökeres változtatásokat kell létrehozni az evangélizációban, ha engedelmeskedni akarunk a Szentírásnak. Jézus mondja: „Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut, útközben ne is köszöntsetek senkit.” (Lk. 10:4) Ha ezt a textust kultúra feletti alapelvvé nyilvánítjuk, akkor ideje, hogy Billy Graham elkezdjen mezítláb prédikálni! Nyilvánvalóan ennek a textusnak a lényege nem a mezítlábas evangélizáció örök követelményének elrendelése.
Más dolgok viszont nem olyan nyilvánvalóak. A keresztyének megoszlanak például a lábmosás szertartását illetően. Ez egy minden idők gyülekezetének szóló örökös megbízás, vagy egy helyi szokás, amely az alázatos szolgálat alapelvét szemlélteti? Megmarad az alapelv és eltűnik a szokás egy cipőt viselő kultúrában? Vagy megmarad a szokás az alapelvvel együtt, figyelmen kívül hagyva a lábon található viseletet?
Hogy meglássuk a dilemmát, vizsgáljuk meg az 1Kor. 11 híres „fejbefedés” szakaszát. Az átdolgozott standard fordítás úgy fordítja le, hogy az asszonynak be kell fednie a fejét, amikor prófétál. E parancs kultúránkra való alkalmazásában négy különböző lehetőséggel szembesülünk:
- Csak szokás. Az egész szakasz egy kulturális szokást tükröz, amelynek nincs semmilyen fontossága ma. A fátyol egy helyi szokásos fejfedő; a fej kitakarása a paráznaság helyi jelzése volt. A férjének magát alárendelő asszony jele csak egy zsidó szokás, amely divatjamúlt az Újtestamentum átfogó tanítása fényében. Mivel mi egy másmilyen kultúrában élünk, többé nem szükséges, hogy bármivel is befedje az asszony a fejét; többé nem szükséges, hogy az asszony alárendelje magát egy férfinek.
- Ez egy alapelv. Ebben az esetben a szakaszban minden a kultúrát felülmúló alapelvnek tekinthető. Az alkalmazás során ez ezt jelentené, hogy (a) Az asszonyok alá kell, hogy rendeljék magukat a férfiaknak az imádság alatt; (b) Az asszonyoknak mindig jelezniük kell ezt az alárendelést fejük befedése által; (c) Az asszonyoknak fátyollal kell befedniük a fejüket, mint ami erre az egyetlen alkalmas jel.
- Részben alapelv részben szokás (A változat). Ebben a megközelítésben az üzenet egyrészét alapelvként tekintjük, és ezért kötelező minden nemzedék számára, másik részét szokásnak tekintjük, amely többé nem kötelező. A női alárendeltség kultúra feletti, de az ennek kifejezésére használt eszköz (a fej befedése fátyollal) szokás kérdése és megváltoztatható.
- Részben alapelv részben szokás (B változat). Ebben a végső változatban a női alárendeltség és a fej befedésének szimbólikus cselekménye állandó kell, hogy legyen. A befedéshez használt eszköz változhat kultúrától függően. A fátyolt helyettesítheti a kendő vagy a kalap.
E változatok közűl melyik lenne a legtetszetősebb Isten előtt? Nem tudom a végleges választ a kérdésre. Az ehhez hasonló kérdések általában rendkívűl bonyolultak és nincsenek egyértelmű megoldások. De egy dolog világos. Szükségünk van valamiféle gyakorlati segédeszközre az ilyen problémák kibogozásához. Ezek a kérdések olyanok, amelyek döntést igényelnek, és nem lehet őket a teológiai égetőkemencébe tenni, hogy majd a jövő nemzedékek kidolgozzák. A következő gyakorlati irányelvek segítségünkre lehetnek.
Gyakorlati irányelvek
1. Vizsgáld meg magában a Bibliában a nyilvánvaló szokási területeket. Maga a Szentírás közeli megvizsgálása által bizonyos szokások kiterjedése látható. Például az Ótestamentum kultúrájában levő isteni alapelvek újra megjelennek az Újtestamentum környezetében. Ezeket nézve láthatjuk, hogy bizonyos általános alapelvek központi lényege felülmúlja a szokást, kultúrát és a társadalmi szokásokat. Ugyanakkor látunk bizonyos ótestamentumi alapelveket (mint a Mózesi könyvek étkezési törvényei), amelyek megszüntek az Újtestamentumban. Ez nem azt jelenti, hogy az Ótestamentum étkezési törvényei pusztán zsidó szokásokat tükröznek. De különbséget kell látnunk az üdvtörténet különböző helyzeteiben, amelyekben Krisztus eltörli a régi törvényt. Gondosan meg kell jegyezni azt, hogy sem az Ótestamentum minden alapelvének az Újtestamentumba való átvitelének gondolatát, sem egyetlen alapelv átvitelének gondolatát nem lehet magából a Bibliából igazolni.
Másodszor azt látjuk, hogy az ótestamentumi ruhaviseletek nem kötelezőek örökre Isten népe számára. A szerénység alapelvei érvényesülnek, de a helyi öltözködési módok különbözhetnek. Az Ótestamentum nem ír elő vallásos egyenruhát, amit minden idők hívői kötelesek viselni. Más általános kulturális különbségek, úgymint a pénzrendszer, érthetően nyitottak a változások felé. A keresztyénekre nem kötelező a dénár használata a dollár helyett.
A kulturális kifejezési módok ilyen vizsgálata egyszerű lehet a ruházat és a pénz kérdésében, de sokkal bonyolultabb a kulturális intézmények helyzete. Például a rabszolgaságot gyakran belekeverték a polgári engedelmességgel és a házassági tekintélyrendszerrel kapcsolatos modern vitákba. Ugyanabban a szövegösszefüggésben, amelyben Pál felszólítja az asszonyokat, hogy rendeljék alá magukat férjüknek, felszólítja a rabszolgákat is uruk iránti engedelmességre. Egyesek azzal érveltek, hogy mivel az Újtestamentumban fellelhetők a rabszolgaság eltörlésének kezdeményezései, ezért a női alárendeltség eltörlésének magvai is megtalálhatók ott. Mindkettő egy intézményi struktúrát képvisel, amelyet a kultúra befolyásol, legalábbis ennek az okfejtésnek a gondolkozása szerint.
Itt óvatosan meg kell különböztetnünk azokat az intézményeket, amelyeket a Biblia csupán elismer, mint létezőket, mint „ami hatalom pedig van” (Róm. 13:1), és azokat, amelyeket a Biblia határozottan elrendel, érvényesít és meghagy. A létező hatósági struktúráknak (mint amilyen a római kormány) való alárendelés alapelve nem foglalja magába e struktúrák Isten által történő jóváhagyását, hanem csupán az alázatosságra és polgári engedelmességre szólít fel. Isten az Ő legtitkosabb előrelátásában meghagyta, hogy létezzen egy Augusztusz császár, anélkül, hogy császárt a keresztyén erény példájává állítaná. Mégis a házasság struktúrájának és tekintély-modelljének intézménye mindkét testamentumban úgy jelenik meg, mint amit Isten kifejezetten megalapított és elrendelt. Egyenértékűvé tenni a család bibliai struktúráját a rabszolgaság-kérdéssel annyi, mint elhomályosítani a kettő közötti sok különbséget. Ezért a Szentírás alapot nyújt a keresztyén magatartáshoz elnyomó vagy gonosz helyzetek közepette, valamint elrendel struktúrákat, amelyek visszatükrözik a teremtés jó céljait.
2. Ismerjük el a keresztyén sajátosságokat az első században. Egy dolog keresni a bibliai anyag világosabb megértését az első század kulturális helyzetének kutatása által, egészen más dolog azonban úgy értelmezni az Újtestamentumot, mintha az csupán az első század kultúrájának visszhangja lenne. Ha ezt tennénk, akkor nem sikerülne magyarázatot adni arra a komoly konfliktusra, amelyet az egyház átélt, amint szembesült az első század világával. A keresztyéneket nem az alkalmazkodásra való erős hajlamuk miatt vetették az oroszlánok elé.
A textus viszonylagosságának néhány nagyon kényes módszere bukkan fel, amikor beleolvasunk a szövegbe kulturális szempontokat, amelyeknek nem kellene ott lenniük. Például a korintusi fej-befedés kérdésére vonatkozólag a levél számos kommentátora rámutat arra, hogy Korintusban a parázna nő helybeli jelzése volt a fedetlen fő. Ezért, folytatódik az érvelés, az indok, amely miatt Pál követelte az asszonyok fejének befedését az volt, hogy el akarta kerülni a keresztyén asszonyok botrányos megjelenését a paráznák viseletében.
Mi a baj ezzel az elmélettel? Az alapvető probléma itt az, hogy az I. Századi Korintusról rekonstruált ismeretünk oda vezetett minket, hogy Pálnak egy olyan ésszerűnek tűnő magyarázatot adjunk, amely teljesen idegen az általa adott magyarázattól. Egyszóval nemcsak szavakat teszünk az apostol szájába, hanem figyelmen kívül hagyjuk azokat a szavakat, amelyeket ő mond. Ha Pál csupán azt mondta volna a korintusi asszonyoknak, hogy fedjék be a fejüket, és nem adott volna semmilyen magyarázatot egy ilyen utasításhoz, erősen hajlamosak lennénk megmagyarázni a helyzetet a mi kulturális ismereteinkkel. Ebben az esetben azonban Pál magyarázatot is ad, amely inkább a teremtésre utal, nem pedig a korintusi kéjnők szokásaira. Vigyáznunk kell, hogy ne engedjük a kultúra megismerése iránti buzgóságunkkal elhomályosítani azt, ami tulajdonképpen írva van. Pál kifejezett indoklásának alárendelése a mi spekulatív módon kieszelt indoklásunknak az apostol megrágalmazását és az exegézis (megmagyarázni) eiszegézissé (belemagyarázni) változását jelenti.
3. A teremtési rend jelzi a kultúra felett álló alapelveket. Ha bármilyen bibliai alapelv felülmúlja a helyi szokás határait, akkor ez a teremtéskor megfogalmazott felszóllítás. A teremtési rendhez való folyamodás a szövetség olyan kikötéseit tükrözi, amelyeket Isten tesz az emberrel mint emberrel. A teremtés törvényei nem a zsidó embernek, vagy a keresztyén embernek, vagy a korintusi embernek adattak, hanem azok az Isten iránti alapvető emberi felelősségben gyökereznek. A teremtési alapelveknek, mint puszta helyi szokásoknak, a félretétele a bibliai tartalom legrosszabb viszonylagossá tételét, és a történelmi környezetből való kiemelését jelenti. Mégis pontosan ennél a pontnál sok tudós viszonylagossá tette a szentírási alapelveket. Itt látjuk legszembeszökőbben működni az egzisztenciális módszert.
A teremtési rendeletek fontosságának megvilágításához megvizsgálhatjuk Jézus eljárását a vállással kapcsolatosan. Amikor a farizeusok próbára tették Jézust és megkérdezték, hogy törvényes lehet-e akármilyen okból az elválás, Jézus a házasság teremtési parancsát idézve válaszolt: „Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdettől fogva FÉRFIVÁ ÉS NŐVÉ TEREMTETTE ŐKET? Majd így folytatta – EZÉRT ELHAGYJA A FÉRFI... – Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Mt. 19:4-6).
Az elbeszélés élethelyzetének rekonstruálása által könnyű meglátni, hogy a farizeusok kérdése azért hangzik el, mert meg akarták ismerni Jézus véleményét egy olyan vitapontról, amely élesen megosztotta Sammáj és Hillél rabbi-iskoláit. Ahelyett hogy az egyik vagy a másik pártjára állt volna, Jézus a teremtéstől kezdte a magyarázatot, hogy távlatban láttassa meg a házasság zsinórmértékét. Persze tudomásul vette a teremtési törvény mózesi módosítását, de visszautasította, hogy a szabályt tovább gyengítse az általános nyomás vagy kortársai kulturális nézete. A levonható következtetés az, hogy a teremtési parancsok előírások, hacsak azokat nem módosítja határozottan a későbbi bibliai kinyilatkoztatás.
4. A bizonytalanság területein használd az alázatosság alapelvét. Mi van akkor, ha egy bibliai utasítás gondos megtekintése után még mindig bizonytalanok vagyunk annak alapelv vagy szokás jellege felől? Ha el kell döntenünk, hogy egyik vagy másik módon kezeljük, de nincs semmilyen döntő eszközünk az elhatározás megtételésre, mit tehetünk? Itt segítségünkre lehet az alázatosság bibliai alapelve. Az ügy könnyű. Jobb lenne-e egy lehetséges szokást alapelvként kezelni, és így bűnösnek lenni abban, hogy túl lelkiismeretesek vagyunk Isten iránti engedelmességünkben? Vagy jobb lenne-e egy lehetséges alapelvet szokásként kezelni, és így bűnösnek lenni a lelkiismeretességben, hogy lefokozzuk Isten mindenekfeletti követelményét a puszta emberi szokás szintjére? Remélem a válasz nyilvánvaló.
Ha az alázatosság alapelve elszigetelődik a többi említett irányelvtől, könnyen felhasználható a törvényeskedés alapjaként. Nincs jogunk törvényekkel lekötni a keresztyének lelkiismeretét ott, ahol Isten szabadon hagyta azt. Nem lehet a törvényt visszavonhatatlan és feltétlen módon alkalmazni ott, ahol a Szentírás hallgat. Az alapelv alkalmazható ott, ahol olyan bibliai utasítások vannak, amelyek természete az exegézis minden fáradságos munkája után is bizonytalan marad, hogy az szokás-e vagy alapelv.
Egy ilyen mindent átfogó lelkiismeretességű munka rövidzárlata elhomályosítaná a szokás és az alapelv közötti különbséget. Ez egy utolsó megoldási irányelv és romboló lenne, ha első irányelvként használnánk.
A kulturális szabályozás problémája valóságos. Az idő, hely és nyelv korlátai nehézzé teszik a kommunikációt. Mégis a kultúra korlátai nem olyan szigorúak, hogy szkepticizmusba vagy kétségbeesésbe vigyenek Isten Igéjének megértését illetően. Megnyugtató, hogy ez a Könyv különös képességet tanusított arra nézve, hogy a legmélyebb szükségekről beszéljen és eredményesen közölje az evangéliumot minden más idő, hely és szokás embereinek. A kultúra akadálya nem érvénytelenítheti az Ő Igéjének erejét.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.