Spurgeon számára nyilvánvaló volt, nemcsak az Igéből, hanem saját tapasztalatai alapján is, hogy az ember - vagy akár a gyermek - hitre juthat ha nagyon kevés ismeret birtokában van is, azon kívül, hogy Isten Fia saját testében hordozta az ő bűneit a fán. Azt, hogy mi által jutott hitre, vagy mi vitte Krisztust a Golgotára, talán akkor még nem tudja - "nem tudtuk, hogy vajon Isten vonz-e magához, vagy pedig mi tértünk hozzá." Ezen a ponton így tesz bizonyságot: "Emlékszem, hogy amikor megtértem az Úrhoz nagyon arminiánus voltam... néha azt mondtam magamban, "Nos, én négy évig kerestem az Urat, mielőtt rátaláltam volna." Egy másik igehirdetésben, ami huszonnyolc évvel később hangzott el, azt mondta: "Ismerek olyanokat, akik megtérésükkor nem voltak egészen tisztában az evangéliummal, de saját kegyelemre szorult voltuk felfedezése később evangéliumi hitűvé tette őket. Korábban nem ismerték a "kegyelem" szót. Amikor elkezdték volna kimondani, csakhamar rosszul folytatták, és mindig "szabad akarat" lett a vége. De miután felismerték saját gyengeségüket, súlyos kudarcokat élve át, amikből Isten helyreállította őket, vagy pedig miután mély depresszión estek át, új ének született meg a szívükben. A megtérés iskolájában megtanultak betűzni. Elkezdték írni a "szabad" szót, de nem "akarattal", hanem "kegyelemmel" folytatták, és íme ott állt, csupa nagybetűkel, "SZABAD vagy INGYEN KEGYELEM"... Teológiai felfogásuk tisztább lett, hitük pedig igazabb, mint azelőtt valaha is volt."
Felismerve, hogy a téves hitelvek nem szükségszerűen jelentenek hamis megtapasztalásokat, vagy az igaz hívők keresztyénietlenné válását, vissza kell térnünk a kérdéshez, Miért ellenezte Spurgeon olyan határozottan az arminianizmust? Ha az embereket Krisztushoz lehet vezetni olyan tanítással is, ami nem egyértelműen kálvinista, és ha úgy is hívőkké lehetnek, hogy nem értik egész tisztán ezeket a hitelveket, vajon szabad-e engedni, hogy ez a téma megzavarja a Gyülekezet békéjét? Vajon a modern protestantizmusnak van igaza, aki az egész ügyet a feledés homályába száműzi, úgy tekintve az arminianizmust, mint egyféle teológiai kísérletet, ami talán valamikor létezett, és esetenként még felbukkan, de ami ellen értelmes keresztyénnek időpocsékolás küzdeni? Vagy pedig, az olyan népszerű fordulattal élve, nem fenyeget-e a veszély, hogy összezavarjuk a lényeges és lényegtelen dolgokat, amikor ezekkel a kérdésekkel kiemelten foglalkozunk? Hallgassuk meg hogyan érvel Spurgeon saját álláspontja mellett.
Először is, Spurgeon úgy tartotta, hogy az arminiánus tanok nem csupán néhány, az evangéliumtól külön választható hitelvet érintenek, hanem a bibliai Kinyilatkoztatás teljes egységét felölelve majdnem minden pontban befolyásolják látásunkat a megváltás művével kapcsolatban. Az arminianizmus elterjedésének fő okát az evangélium tartalmának teljességét érintő tudatlanságban látta, és ennek a rendszernek a tévedései azután megakadályozzák az embert az igei igazságok isteni egységének megragadásában, illetve az ezek közötti helyes kapcsolat, és pontos sorrend megértésében. Az arminianizmus megcsonkítja a Szentírást, és ellentmond annak az egységes látásnak, ami az Isten dicsősége, a Krisztus felmagasztaltatása és a hívők lelki stabilitása szempontjából elengedhetetlen. Bármi, ami arra készteti a keresztyéneket, hogy a látás eme teljessége nélkül megnyugodjanak, súlyos, megcáfolást igénylő tévedés: "Addig tanulmányoztatnám veletek az Isten Igéjét, amíg az egész üdvtervről világos képet kaptok, az eleve elrendeléstől egészen a mindvégig való állhatatosságig, onnan pedig a második adventig, a feltámadásig, és az azt követő dicsőségig, egészen a vég nélkül tartó új életig."
Spurgeon soha nem fáradt bele, hogy igehirdetéseiben Isten üdvtervének átfogó és mérhetetlenül hatalmas voltát bemutassa, kitérve az egyes részek dicsőséges egységére. A következő, Gal 1:15 alapján tartott igehirdetés-részlet tipikus példa erre (címe: "Tetszett az Istennek")
"Gondolom érzékelitek ezekben a szavakban, mennyire világosan le van fektetve a megváltás művének isteni terve. Látjátok, Isten akaratával és jótetszésével kezdődik: "... amikor úgy tetszett Istennek... ." A megváltás alapját nem az emberi akarat képezi. Nem az ember engedelmességével kezdődik, azután továbbfejlődve eljut az Isten akaratához; hanem ebben van mindenek kezdete, itt van az a kútforrás, amiből az élő vizek folyamai ömlenek: "Tetszett az Istennek." Isten szuverén akarata és jótetszése után következik az elrendelés aktusa, amit rendszerint kiválasztásnak neveznek. Igénkben azt olvassuk, hogy ez az elrendelés már az anyaméhben megtörténik, azaz születésünk előtt, mielőtt még bármit tehetnénk azért, hogy elnyerjük, vagy kiérdemeljük. Isten létezésünk legkorábbi szakaszában és idején kiválasztott minket; sőt valójában már sokkal korábban, amikor még teremtő erejével nem hozta létre a hegyeket, dombokat, és óceánokat, örök végzése szerint már akkor magáénak választott minket. Ezután, a kiválasztás aktusa után következik a tényleges elhívás: "kegyelem által elhívott." Nem az elhívás hozza létre a kiválasztást, hanem az isteni akaratból fakadó kiválasztás eredményezi a tényleges elhívást. Az elhívás mintegy következménye az isteni akaratnak, illetve isteni kiválasztásnak, és meglátjátok, hogyan követi majd az engedelmesség az elhívást. Így tehát az egész folyamat a következőképpen megy végbe - először Isten szent, szuverén akarata és terve, azután az elrendelés vagy kiválasztás világos és határozott aktusa, azután a tényleges és ellenállhatatlan isteni hívás, végül pedig az életet hozó engedelmesség, és a Lélek drága gyümölcsei, amik ebből fakadnak. Azok, akik nem ismerve az Igét, ezen mozzanatok bármelyikét a másik elé helyezik, tévednek, és nem biblikus sorrendet állítanak fel. Azok, akik az ember akaratát teszik elsőnek, nem tudják, mit beszélnek, és mit erősítgetnek."
Az arminianizmus így vétkes a hitelvek összezavarásában, akadályt állít az Ige világos és tiszta megértésének útjába; mert tévesen mutatja be, vagy pedig nem ismeri Isten örök végzését, az egész üdvterv jelentését megmásítja. A zűrzavar valójában elkerülhetetlen, amennyiben nem tartjuk magunkat az alapvető igazsághoz:
"Enélkül nincs gondolati egység, és általánosságban szólva fogalmuk sincs a teológia rendszereiről. Majdnem lehetetlen valakiből teológust faragni, ha nem ezzel kezdjük. Ha úgy tetszik, elküldhetsz egy fiatal hívőt is évekre tanulni, de ha nem mutatod meg neki az örökkévaló szövetség alap-tervét, csak kevés előrehaladást fog mutatni, mivel tanulmányai között nem lesz összefüggés, nem látja majd, hogyan tartozik össze egyik igazság a másikkal, és hogyan kell minden igazságnak összecsengenie. Először hadd kapjon világos képet arról, hogy az üdvösség kegyelemből van, hadd fedezze fel a különbséget a cselekedetek szövetsége és a kegyelem szövetsége között; hadd értse meg tisztán a kiválasztás jelentőségét, mint amiben megmutatkozik Isten akarata, illetve ennek más hitelvekre való kihatását, ahogyan azok ennek az akaratnak a megvalósulását bemutatják, és ettől a perctől kezdve jó úton van ahhoz, hogy alázattal és félelemmel számot adjon a benne levő reménységről. A bizonyíték kézzelfogható. Anglia bármelyik tartományában, árkon-bokron túl is találkozhatsz olyan szegény emberekkel, akiknek egészségesebb teológiai felfogásuk van, mint az akadémiákról és bibliaiskolákból jövők felének, egész egyszerűen abból az okból, hogy ezek az emberek már fiatal korukban elsajátították azt a gondolatrendszert, aminek a kiválasztás van a középpontjában, azután pedig saját tapasztalataikat éppen ezzel egyezőnek találták. A jó alapra építették fel a szentséges ismeret templomát, és így atyákká váltak az Isten Gyülekezetében. Minden más elrendezés semminek bizonyul, nem más, mint szalma, széna és pozdorja. Azt gyűjtesz rá, amit csak akarsz, össze fog omlani. Építészeti szempontból nincs bennük rendszer; semmiféle logikai rendhez, vagy kinyilatkoztatáshoz nem tartoznak. Egy kificamodott szerkezetnek a legfelső köve nagyobb, mint az alapkő; odavezet, hogy a szövetség egyes alkotórészei ellentmondásba kerülnek egymással; Krisztus misztikus Testét megfosztja formájától; olyan menyasszonyt vezet Krisztus elé, akit Ő nem ismer, és nem mondhat magáénak, arra bírja rá, hogy lépjen frigyre akárkivel, aki hajlandó elvenni; de ő maga nem rendelkezik választási lehetőséggel. Megront minden illusztrációt, ami Krisztussal és az Ő Gyülekezetével kapcsolatos. A kegyelem tanának jó öreg rendje olyan szisztéma amit ha valaki elfogad, ritkán adja fel; ha helyesen sajátítják el, átformálja a szív gondolatait, és szent pecsétet tesz azoknak a jellemére, akik felfedezték a benne rejlő erőt."
Gyakran hangoztatják, hogy a kálvinizmusnak a Keresztről szóló prédikációkban nincs evangelisztikus üzenete, mert nem mondhatja ki, hogy Krisztus minden ember bűnéért meghalt a fán. De az engesztelés témája Spurgeon igehirdetéseiben középponti helyen állt, és bár messze nem tartotta az evangelizáláshoz szükségesnek az univerzális engesztelés hirdetését, úgy vélte, hogy ha az arminiánus álláspont igaz, akkor nem létezik igazi megváltás, amit hirdethetne, mert az evangélium üzenetét a zűrzavarba veszti. Úgy hitte, hogy amint az igehirdetők megszűnnek a Keresztet az üdvterv összefüggései közé helyezve hirdetni, és mihelyst a kiontott vérre nem úgy tekintenek, mint az "örök szövetség vérére", akkor nem csupán az engesztelés mértéke, hanem egész természete kérdésessé válik. Másrészt, ha a Szentírással együtt azt tartjuk, hogy a Golgota annak a csodálatos kegyelmi tervnek a megvalósulása, amiben az Isten Fia Képviselőjévé és Fejévé válik azokban, akiket az Atya már a világ megalapozása előtt szeretett (Ef 1:4), akkor egyszeriben az engesztelésnek mind a természete, mind a mértéke eldől. Hogy Krisztus halála természetét illetőleg helyettesítő volt (ahol Krisztus hordozta a mások bűneiért járó büntetést), és hogy azokért szenvedte el, akik felé örökkévaló szövetség köti, két olyan igazság, ami elengedhetetlenül összekapcsolódik.
Ezek ellen a személyek ellen, jelenti ki az Ige, nem hozható fel semmilyen bűn vádja, és a Krisztus érettük hozott áldozata minden kétséget felülmúlóvá teszi a tényt, hogy Isten, vele együtt szabadon megad nekik mindent (Róm 8:32-33).
Ennek így kell lennie, mert az engesztelés nem csak azt jelenti, hogy megváltás adatott a bűnből, amennyiben az az emberi természetre kihat (a bűn kötelékei és szennye), hanem, ami még csodásabb, megszabadított a bűntől, mint olyantól, ami miatt vétkesnek és ítéletre méltónak bizonyultunk az Isten előtt. Krisztus magára vette az isteni kárhoztatást, azt a kárhoztató ítéletet, aminek nincs értelme, hacsak nem tartjuk magunkat ahhoz, hogy ez az embereket bűneikért megillető ítélet volt, és áldozata által elháríthatja az Ő népéről az őket jogosan megillető haragot. Személyében teljes mértékben eleget tett az isteni szentség és törvény követeléseinek, azért, hogy most, az igazság alapján, az isteni jótetszés biztosítva legyen azok számára, akik helyében a Megváltó szenvedett és meghalt. Más szavakkal, a Keresztnek van egy Isten-irányultságú vonatkozása is; engesztelő jellegű mű volt, ami által az Atya megbékélt, és ezen az alapon, nevezetesen a Krisztus engedelmességén és vérén át lehetséges, hogy a megváltás minden áldása szabadon és biztosan árad a bűnösök felé.
Ez az, amiről olyan világosan tanít a Róm 3:25, 26. Ezekről a versekről Robert Haldane így ír: "Isten nem csak úgy mutatkozik be, mint aki irgalmas, és megbocsát, hanem hű és igaz, hogy megbocsássa a bűnösnek vétkeit. Az igazságnak eleget tett a teljes fizetség, és ez szavatolja a szabadulást. Még a legnagyobb bűnös is, a Jótálló helyettes áldozata révén tökéletesen méltónak mutatkozik az isteni szeretetre, nem csak azért, mert teljesen ártatlannak nyilváníttatott, hanem mert Isten igazsága tulajdoníttatik neki. "Mert Őt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne." Spurgeon így örvendezett ezen igazság felett: "Ő már megbüntette Krisztust, hát miért büntessen meg kétszer egy törvénysértést? Krisztus meghalt népe minden bűnéért, és ha te részese vagy a szövetségnek, akkor Krisztus népéhez tartozol. Nem lehetsz többé kárhoztatva. Nem kell szenvedned a bűneidért. Amíg Isten nem lesz igazságtalanná, hogy kétszer fizettessen meg egy adósságot, addig nem érheti kár azok lelkét, akikért Jézus meghalt."
Az evangéliumi arminianizmus hirdeti a helyettes engesztelést, és az egyetemes megváltáshoz is ragaszkodik, de mivel tudja, hogy ez az egyetemesség nem biztosíthat egyetemes üdvösséget, ezért szükségszerűen gyengíteniük kell a helyettesítés valós voltán, és azt úgy bemutatni, mint egy bizonytalan és személytelen dolgot - egy olyan helyettesítést, ami valójában nem megvált, hanem csupán lehetségessé teszi a megváltást minden ember számára. Az arminianizmus szerint az engesztelésnek nincs konkrét vonatkozása az egyes személyekre nézve, és egy ember üdvössége sem tekinthető bizonyosnak.
Ugyanebből az okból ez a tanítás elkerülhetetlen tendenciát mutat arra, hogy alábecsülje az engesztelés jelentőségét, és homályba borítsa azt a tényt, hogy a megigazulás egyedül és kizárólag Krisztus műve folytán jutott el a bűnösökhöz.
Nem a hit teszi az engesztelést hathatóssá a számunkra, hanem az engesztelés biztosítja a bűnösök megigazulását és igazságosságát, és még a hit is, ami által ezeket az áldásokat felfogjuk, olyan ajándék, amit Krisztus szerzett és vásárolt meg a számunkra. Ezért, bár az arminianizmus nem tagadja az engesztelés helyettesítő jellegét, erre mindig fennáll a veszély, és ez az egyik oka, amiért a történelem nem egy szakaszában, az arminianizmus olyan modernizmushoz vezetett, ami a helyettesítést és engesztelést egyaránt tagadja. Mihelyst a Gyülekezet homályos és nem világosan kivehető nézeteket fogad el az engeszteléssel kapcsolatban, több, mint valószínű, hogy a következő nemzedék már a bizonytalanság olyan szintjére jut majd, mint az a bizonyos brightoni F. W. Robertson, akiről azt mondták: "Robertson hitte, hogy Krisztus tett valamit, ami így vagy úgy, de valamilyen kapcsolatban állt, a megváltással."
Azok akik további tanulmányokat szeretnének végezni a kegyelem és az engesztelés hittételeivel kapcsolatban, azok a tárgyra vonatkozó írások kiterjedt vizsgálatával találkozhatnak John Owen művében, amelynek címe A halál halála Krisztus halálában, és Spurgeon álláspontja ugyanaz volt, mint a nagy Puritáné. Azzal, hogy ezt a bizonyos doktrínát a jelen kontextusban említjük, az a célunk, hogy megmutassuk: Spurgeon szerint is többről van itt szó, mint a megváltás mértéke feletti vitáról. Az "Egyéni megváltás"-ról prédikálva 1858-ban ezt mondta: "A Megváltás hittétele az egész hitelvi rendszer egyik legfontosabb doktrínája. Egyetlen hiba ezen a ponton elkerülhetetlenül hitelveink egész rendszerében hibát okoz." Több, mint húsz évvel később még mindig ezen a meggyőződésen van: "Isten kegyelmét nem lehet meghiúsítani, és Jézus Krisztus nem hiába halt meg. Ez a két alapelv ott nyugszik minden tiszta hittétel alapjainál. Isten kegyelmét végső sorban nem lehet meghiúsítani. Örökkévaló célja beteljesül, áldozata és elpecsételése hathatós; a kegyelem kiválasztottjai végül eljutnak a dicsőségbe. "Az arminianizmus úgy tartja, hogy Krisztus, amikor meghalt, nem azzal a szándékkal vállalta a halált, hogy bizonyos, konkrét személyeket megváltson; és azt tanítják, hogy Krisztus halála önmagában nem biztosítja kétségeket kizáróan egy ember üdvösségét sem... ahhoz tartják magukat, hogy ha az ember akarata nem nyit utat, és önként nem adja át magát a kegyelemnek, akkor Krisztus engesztelő műve haszontalanná válik... Mi azt mondjuk, hogy Krisztus azért halt meg, hogy csalhatatlan bizonyossággal gondoskodjon a megváltásról a sokaság számára, akiket senki nem képes megszámolni, akik Krisztus halála által nem csak üdvözülhetnek, hanem üdvözülnek, üdvözülniük kell, és semmi más nem lehetséges a számukra, mint hogy üdvözüljenek."
Spurgeon szerint az a hibás gondolat, hogy Krisztus egyenlően meghalt minden emberért, a Bibliától való további eltávolodáshoz vezet, mivel az evangélium hallgatóit félrevezetik az üdvözítő hit természetét illetőleg: "Néha úgy gondoltam, amikor ébredési prédikációkat hallottam különböző testvérektől, akik időről időre azt hajtogatták: "Higgyetek, higgyetek, higgyetek", hogy magamtól is tudnom kellene, hogy miben kell hinnem az üdvre jutás érdekében.
Attól félek, nagy bizonytalanság és értetlenség uralkodik ebben a kérdésben. Gyakran hallottam azt a kijelentést, hogy ha hiszed, hogy Jézus Krisztus érted halt meg, akkor üdvözülsz. Kedves hallgatóim, ne csapjátok be magatokat ilyesmivel. Lehet, hogy miközben hiszed, hogy Krisztus érted halt meg, olyasmiket hiszel, amik nem igazak; abban hiszel, ami semmiféle jót nem eredményez a számodra. Ez nem üdvözítő hit. Az az ember, akinek üdvözítő hite van, végül eljut a meggyőződésre, hogy Krisztus érte halt meg, de nem ez az üdvözítő hit lényege. Ne vegyetek ilyesmit a fejetekbe, különben romlás lesz a vége. Ne mondd azt: "Hiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt értem", és ne érezd úgy emiatt, hogy üdvre jutottál. Imádkozom azért, hogy ne feledd: a valódi hitnek, ami képes megmenteni a lelket, ott van fontos elemei között a bizalom - az egész lélek teljes nyugalma - az Úr Jézus Krisztusban, hogy Ő képes üdvözíteni engem, attól függetlenül, hogy konkrétan és speciálisan halt-e meg értem, vagy sem, és ha úgy, ahogy vagyok, teljesen és egyedül reá hagyatkozom, akkor megmenekülök. Végső soron eljutok annak megértésére, hogy a Megváltó vére alatt nekem is külön helyem van; de ha azt gondolom, hogy mindez már azelőtt az enyém volt, hogy hitemet Krisztusba vetettem volna, akkor ezzel megfordítanám a dolgok igei sorrendjét, és hitem gyümölcsének veszek olyasmit, amit csak egyedül az arra jogosult ember nyerhet el, az az ember, aki teljes mértékben bízik Krisztusban, egyedül Tőle remélve üdvösségét."
Charles Hodge, ennél tömörebben fogalmazva szintén kitér arra, hogyan ássa alá az arminianizmus a teljes bibliai kinyilatkoztatás koherenciáját. Miután megállapítja, hogy az arminiánus és az augusztinuszi rendszer között a legradikálisabb eltérés az isteni kiválasztás doktrínáját illetően van, ami szerint Isten az emberi faj néhány bukott családját örök életre választotta ki (ebből következően gondoskodott megváltásukról az Ő fia által, Lelke által pedig megtérésüket, hitüket és a mindvégig tartó szent életet munkálja bennük), így folytatja: "Bár ezt nevezik a két nagy hitelvi rendszer között a sarokpontnak, ami minden korban megosztotta a Gyülekezetet, mégis ez a kérdés szükségszerűen a különbségek egész sorát veti fel; nevezetesen, az eredendő bűn természetét, azt az indítékot,amiért Isten gondoskodott számunkra megváltásról; Krisztus munkálkodásának természetét, vagy a Szent Lélek munkáját. Így tehát, a teológia egész rendszere, és természetesen vallásunk jellege függ attól, milyen álláspontra helyezkedünk ebben a kérdésben. Ezért ennek a kérdésnek a lehető legnagyobb gyakorlati jelentősége van, és egyáltalán nem üres spekuláció vele foglalkozni."
A második ok, amiért Spurgeon olyan erősen ellenezte az arminianizmust, az volt, hogy meglátása szerint ennek a rendszernek a lelkülete egyenesen a törvénykezés felé vezet, mert míg az arminianizmus tagadta , hogy az üdvösség cselekedetek által lenne, a benne levő téveszmék tendenciája a bűnös ember cselekvését emeli ki, és a hangsúlyt elsősorban az emberi akaratra és törekvésre helyezi. Ez logikus terméke egy olyan rendszernek, ami az emberi döntést tekinti kritikus tényezőnek annak eldöntésében, kinek van üdvössége, és ami úgy mutatja be a hitet, mint amit bármely ember gyakorolhat, aki úgy dönt. Egy modern evangélista, például így ír: "Öt érzékszervünkön keresztül nem ismerhetjük meg Krisztust, de megismerhetjük őt hatodik érzékünk által, amivel Isten minden embert felruházott - ami a hitre való képesség." Ha Isten ezt a képességet minden embernek adta, akkor a dolog az emberi reakción múlik, mivel világos, hogy nem mindenki jut üdvre. Ezt a következményt az arminianizmus el is fogadja. Ennek a látásnak egy jelenkori hirdetője e szavakkal élt: "Istennek ezt a szeretetét, ezt a mérhetetlen, tévedhetetlen, végtelen szeretetet, ami képes bárhol elérni az embert, el lehet utasítani, Isten senkire nem kényszeríti rá magát akarata ellenére... De ha valóban szeretnéd, akkor hinned kell - el kell fogadnod Isten szeretetét, érte kell nyújtanod a kezed." A hangsúly szándékosan a "te" szócskán van, és elkerülhetetlenül azt a benyomást keltik, hogy csak a mi, saját hitünk képes megmenteni minket - mintha a hit lenne a megváltás oka. Ez épp az ellenkezője annak, ahogy Spurgeon az evangélium hirdetés lelkületét bemutatta. "Nem prédikálhatok úgy, mint egy arminiánus", mondja, és a következő szakaszból azt is megtudjuk, miért: "Az arminiánusok fel akarják kelteni az ember aktivitását; amit mi szeretnénk, az az, hogy egyszer és mindenkorra megöljük, és bemutassuk, hogy az ember elveszett és megromlott, és hogy cselekedetei egyáltalán nem érnek fel a megtérés művéig; felfelé kell néznie. Ők arra törekednek, hogy az embert felállítsák; mi le akarjuk törni, éreztetve vele, hogy Isten kezében van, és egyetlen dolga, hogy alávesse magát Istennek, és felkiáltson Hozzá: "Uram, ments meg, különben elveszünk!" Mi azt tartjuk, hogy az ember soha nem kerül olyan közel a kegyelemhez, mint amikor azt érzi, hogy egyáltalán semmit nem tud tenni. Amikor azt mondja valaki: "Tudok imádkozni, hinni, ezt és amazt tenni", akkor az önelégültség és arrogancia jegyei vannak az arcán."
Az arminianizmus, azáltal, hogy Isten szeretetét és megváltó munkáját a bűnös emberen múló feltételekhez köti, és nem a kegyelemhez, egy olyannyira téves elképzelést bátorít, hogy azt nem lehet túl erősen ellenezni: "Hát nem látszik mindjárt az elején, hogy ez legalizmus," - mondja Spurgeon, - "hogy eszerint a megváltás rajtunk múlik - hogy az örök életünket valami olyantól teszi függővé, amit mi viszünk végbe? Nem, a megigazulás doktrínája önmagában, ahogy azt az arminiánusok hirdetik, végső sorban nem más, mint a cselekedetekből való üdvözülés hirdetése; mivel azt hiszik, hogy a hit a teremtmény műve, és az elfogadottság előfeltétele. Éppen olyan hamis azt állítani, hogy az ember a hit, mint saját emberi termék által váltatik meg, mintha a Törvény cselekvése általi megváltást hirdetnénk. Üdvösségünket az Istentől nyert hit ajándéka által kaptuk mintegy hozzánk való örök jótetszésének első jeleként; de nem a hit, mint saját művünk vált meg, másképp cselekedetek által lenne üdvösségünk, és egyáltalán nem kegyelemből." "Nem mi nem kértük őt, hogy hozza létre a kegyelem szövetségét, "Nem mi kértük, hogy váltson meg minket. Ezek a dolgok mind azelőtt végeztettek el, hogy kegyelme által elhívjon, mert fájdalom! nem ismertük ennek a hívásnak az értékét, és halottak voltunk vétkeink és törvényszegéseink miatt, de ő ingyen, kéretlenül is adott nekünk határtalan szeretetéből. Ez az előre megbocsátó kegyelem ért el hozzánk, minden vágyunkat, minden törekvésünket és minden imádságunkat felülmúlva." "Azért szeret Isten engem, mert én szeretem őt? Vagy azért, mert erős a hitem? De akkor azért a jóért kellene szeretnie, ami bennem van, és az evangélium nem ezt tanítja. Az evangélium úgy mutatja be az Urat, mint aki szereti az érdemtelent, és megigazítja az istentelent, és ezért ki kell vetnem az elmémből azt a gondolatot, hogy az isteni szeretetnek emberi előfeltételei vannak."
Az arminianizmus, mivel eltompítja az Isten kegyelmének dicsőségét, ezért apostoli kárhoztatás alá kerül és így olyan tévedésnek számít, ami elég komoly ahhoz, hogy ne legyen helye a megalkuvásnak vele kapcsolatban. Lehetünk közösségben azokkal a testvérekkel, akik ezen téveszmék befolyása alatt vannak, de a Gyülekezet igehirdetésében és tanításában ilyen kérdésben nem lehet ingadozás, vagy bizonytalanság.
Személyes szinten pedig a kegyelem hittételének teljes hirdetése adja a hívőnek azt a békességet, amit Horatius Bonar versei gyönyörűen tükröznek:
Az én szeretetem gyakran csekély
Örömöm még mindig elapad, majd megárad
De a Benne nyert béke megmarad -
Jehova tudja, változás nélkül.
Én változom, Ő nem
A Krisztus soha nem múlik el;
Az Ő szeretete, és nem az enyém, a nyugvóhely,
Az ő igazsága, és nem az enyém, a biztos kötelék.
Ez volt az a hit, ami a betegség és sötétség idején Spurgeon támaszául szolgált, és szívének érzéseit osztotta meg, amikor azt mondta: "Soha nem tudtam elképzelni, mit tesz egy arminiánus, amikor betegség, fájdalom és nyomorúság éri." Mindazáltal, C. T. Cook kitörölte ezt a mondatot, amikor újra kinyomtatták az igehirdetést, amelyben ez a megjegyzés elhangzott. Az arminianizmussal kapcsolatos modern elképzelésbe nehezen fér bele, hogy aláásná a lélek békéjét, de hol is nyugodhatna meg a hívő a próbák idején, ha nem abban a bizonyosságban, hogy egyedül az Isten örök és változhatatlan kegyelme folytán váltatott meg, ami megtartja az örök dicsőségre elrendelteket!
Ugyanebben a témában máskor így tesz bizonyságot:
"Szívesen adnék fel sok doktrínát, ha hihetném, hogy azok csak párt jelszavak, amelyek bizonyos szekta fenntartására szolgálnak; de a kegyelem hitelveit, ami ellen olyan sokan küzdenek, nem tagadhatom meg, sőt egy jottányit sem engedhetek belőlük, mert ezek jelentik a szívem örömét. Amikor valaki csupa egészség és életerő, és minden jól megy körülötte, akkor talán a keresztyénség elementáris igazságaival is kényelmesen beéri; de a lélek súlyos terheinek nyomása alatt, amikor a szív magába roskad, akkor a hit velejére és lényegére van szükség. A belső konfliktusok idején a teljes egészében kegyelemből nyert üdvösségre van szükség."
Harmadszor, Spurgeon azért ellenezte a tanítást, ami az 1850-es évekre elterjedt, mivel azt tartotta, hogy a benne levő tévedések lecsökkentve mutatták be a megtéretlen ember helyzetének súlyosságát. Az arminianizmus nem fedi fel teljes mértékben a bűnösök állapotáról szóló bibliai tanítást, és nem állítja híven a hallgatók elé a szükségek óriási mértékét. A Szentírás úgy mutat be minket, mint akik természetünknél fogva, nem csupán a bűneinktől való szabadulásra szorulunk, hanem egy mindenható erőre, ami kihoz a "vétkeink miatt halott" állapotból. Nem csak törvényszegéseink miatt esünk ítélet alá, hanem a bukott természet uralma alatt vagyunk, ami ellenségeskedés Istennel. Nem csupán arról van szó, hogy bűnöket követtünk el, amiért irgalomra van szükségünk, hanem egész természetünk bűnös, és újjá kell lennie. Az arminianizmus hirdeti az újjászületést, de úgy állítja be, mint az emberi döntés következményét, vagy velejáróját; úgy mutatja be az embert, mint aki a megtérés és hit által születhet újjá mintha ezek a szellemi történések a megtéretlen ember képességeink hatókörébe esnének. Ezt tanítani csak akkor lehetséges, ha nem mérik fel a bűnös teljesen romlott és képtelen voltát. A Szentírás azt mondja, hogy a testi ember nem képes felfogni a lelki dolgokat, és ezért van az, hogy isteni kezdeményezésnek kell megelőznie az emberi választ.
Az Isten hívása, ami az újjászületést is eredményezi, okságilag megelőzi a hitet és megigazulást, ahogy azt az újszövetségi bizonyítékok is mutatják. A Baptista Hitvallás-ban, amit 1855-ben Spurgeon újra nyomtattatott, ez áll: "Ez a hathatós elhívás egyedül Isten ingyen való és különleges kegyelméből származik, nem bármi olyasmiből, ami már előre az emberben megtalálható lett volna, vagy a teremtmény bármilyen erejéből, vagy tevékenységéből kifolyólag, hiszen ebben a dologban teljesen passzív, halott a bűn és törvényszegések miatt, amíg a Szent Lélek nem kezdeményez, és újjá nem teszi, és ezáltal válik az ember képessé válaszolni a hívásra, elfogadni a hívásban felkínált és közölt kegyelmet."
Más szavakkal az elhívás az, amikor Isten kiszólítja a bűnös embert a sötétség világából. Azért hathatós ez a hívás, mert vele együtt működésbe lép a mentő kegyelem, ami belülről újítja meg azokat, akik ekképpen elhívattak, és képessé teszi őket arra, hogy megtéréssel válaszoljanak - azaz bűnbánattal és hittel. A megtérést az elme megújulása okozza, ami viszont az isteni elhíváshoz és az Örök végzéséhez köttetett. Spurgeon ezt a kijelentést tette, ennek a sorrendnek a kapcsán: "Ha egy ember is megtér, ez nem azért van, mert meg akart térni. Ha egy ember is Krisztushoz fordul, ezt nem saját erőfeszítéseinek köszönheti, mert bármely emberi lény, és a menny választottai üdvre jutásának gyökere, oka, indítéka, a mi Istenünk, Urunk elrendelő végzésében, és szuverén megkülönböztető akaratában rejlik."
Hadd jegyezzük meg, hogy a bibliai tanítás és az arminianizmus közötti legfőbb vitapont nem az, hogy az ember akarata aktív-e a megtérésben; ez ugyanis nem lehet kérdés; a vita inkább akörül van, honnan eredeztethető ez az aktivitás. Egy igehirdetésben, amit néhány évvel halála előtt adtak ki, "Minden kegyelemből van" címmel, Spurgeon ezt mondta:
"Az ember hisz, de ez a hit csak egy következmény a sok közül, amit az Isten által emberi lélekbe plántált isteni élet megterem."
"Még a megtérni akarás vágya sem a sajátunk, hanem Istentől származó ajándék. Ebben rejlik a kérdés lényege. Egy ember hihet Jézusban: szinte kötelessége is, hogy elfogadja Azt, akit Isten engesztelő áldozatul küldött a bűneinkért. De az emberre nem az jellemző, hogy Jézusban hisz, mert saját maga bármi mást jobbnak talál, a Megváltóba vetett hitnél. Amíg az Isten Lelke nem győzi meg az embert ítélet dolgában, és nem erősíti meg akaratát, addig az ember képtelen rá, hogy Jézusban higgyen, saját üdvére. Megkérek most akárkit a jelenlevő hívők közül, hogy nézzen vissza saját megtérésére, és arra, hogyan is történt. Te fordultál Krisztushoz, és hittél az Ő nevében: ezek valóban saját tetteid és lépeseid voltak. De mi indított téged erre? Milyen titkos erő fordított a bűntől az igaz élet felé? Talán ezt a rendkívüli megújulást annak tulajdonítod, hogy felfedeztél önmagadban valami jót, ami nincs meg egyelőre megtéretlen szomszédodban? Nem, hiszen te is vallod, hogy ugyanott lennél mint ő, ha nem létezne az az erős valami, ami elindította benned az akarást, ami megvilágosította értelmedet, és odavezetett a kereszt lábához. Hálásan ismerjük el ezt a tényt: így kell ennek történnie."
Ennek az igazságnak az ismerete magasan felülemel minket a viták légkörén, és Spurgeon soha nem fáradt bele, hogy csodálattal és imádattal idézze:
Miért hallhattam meg a Te hangod,
Belépve, amíg még van hely
Amikor oly sok ezren szerencsétlen döntést hoznak,
És inkább éheznek, mint hogy eljöjjenek?
Ugyanaz a szeretet, ami a lakomát tartja,
Az volt, ami édesen kényszerített;
Aminek megízlelését elutasítva,
Elvesztem volna bűneimben.
Az arminiánus tanítás megfordítja az igei sorrendet, és az emberi döntést az isteni kezdeményezés elé helyezi. Így eshet meg, hogy egy evangelizációs könyvben, amit ebből a nézőpontból írtak, a következőket állítják: "Isten szentséges szemei megvizsgálják minden szív bűnösségét, és mindenkit felszólítanak arra, hogy álljanak Isten mellé saját vétkeikkel szemben. Amíg ez meg nem történik, addig a hit teljességgel lehetetlen. Ez nem szab korlátot Isten kegyelmének, de valójában a megtérés nyit utat az isteni kegyelem előtt." A "hívás" ebben az összefüggésben egyértelműen nem Krisztus belső, különleges hívása, hanem az igehirdető emberi füllel hallható szava, aki döntésre szólít fel minket.
E nézet szerint, amíg a döntés meg nem születik, addig semmi további nem lehetséges. A megtérésnek meg kell előznie az újjászületést, és az ilyenféle teológiából következő evangelizálás jellemző felszólítása: "Te megnyitod a szíved, és megengeded, hogy Ő bejöjjön. Te elhagyod a bűneidet. Hit által átadod magad Neki. Ebben a pillanatban az újjászületés csodája végbemegy. Ténylegesen új erkölcsi lény válik belőled. Ezután Mennyei természet részese leszel."
Ez világosan látszik, hogy nem egyszerűen a kifejezések másságában rejlik a különbség, hanem a megtéretlen ember helyzetének eltérő megítélésében. Ezek az idézetek azt a hitet állítják elénk, hogy az Isten kegyelmének valami általános hatása alatt a természeti ember képes olyan lépéseket tenni, amik az üdvösségéhez vezetnek. A kegyelem ebben az összefüggésben világos, hogy nem az üdvözítő kegyelem, mivel az elkárhozókra egyaránt kiterjesztik, sőt valójában nem is nevezhető kegyelemnek a kifejezés igei értelmében. A kálvinisták máshogy mérik fel a bűnös helyzetét és a kegyelem kérdését. A bűnöst illetőleg azt tartják, hogy vétkei miatt olyan állapotba került, ami sokkal szörnyűbb, szükségei pedig óriásiak. A kegyelmet illetőleg pedig úgy hiszik, hogy hathatós ahhoz, hogy az embert még ebben a helyzetben is elérje: "Ránézel a lelki hőmérőre és azt mondod: "Milyen mélyre tud menni az Isten kegyelme? Leszáll a nyári melegig? Eléri a fagypontot? Lemegy a nulláig?" Igen, képes lemenni a felfogható legalacsonyabb pontig, - mélyebbre, mint amit bármilyen eszköz kimutathatna: elmegy a halál nullájáig."
A lelki halálnak ezen a pontján találkozik az ember a Szent Lélek megváltó hatalmával, és a Lélek kiemeli őt a bűn sírkamrájából. Amíg nincs bennünk új élet, addig nem történhet meg a megtérés és hitre jutás, ezért ezek a lelki történések az "elme megújulásának első nyilvánvaló következményei." Az evangéliumi megtérés nem történhet meg olyan léleknél, aki még nem lett újjá." Olyan mértékben képtelenek vagyunk együttműködni saját újjászületésünkben, mint amennyire a Kálvária művét illetően is, és mint ahogy a Kereszt képes egyedül elfedezni a bűnt, úgy az újjászületés az egyedüli, ami által átélhetjük a Kereszt erejét. Ez az a doktrína, ami egyidejűleg tárja elénk az igazságot a bűnös ember helyzetének valódi természetével, és a Lélek hatalmas munkájával kapcsolatban:
Képes valami az isteni erőn kívül alávetni a makacs akaratot?
Te vagy az, Örök Lélek, aki a Szívet újjáformálod
Te vagy, ki életre hívod a szenvedélyt, és felfelé irányítod lángolását
És az értelem elborult szeme elől elveszed a hibákat számláló mérleget
Elűzi a halál árnyait, és életre kelti a bűnöst
Mennyei sugár, éltet adó fény, egyedül Tőled származik mindez
Spurgeon úgy tartotta, hogy a bűnös ember valódi helyzete nem ismerhető fel addig, amíg az Isten Lelke különleges munkájának szükséges volta eltéveszthetetlenül világosan előttünk nem áll: "Bűnös ember, megtérés nélküli barátom, figyelmeztetlek, hogy soha nem születhetsz magadtól újjá, és bár az újjászületés abszolút szükséges, mégis teljességgel lehetetlen a számodra, hacsak a Szent Lélek Isten el nem végzi benned." "Tégy amit csak akarsz, de még ha minden tőled telhetőt meg is tettél, még mindig olyan széles a szakadék közted és az újjászületett ember között, mint az egész örökkévalóság... Az Isten Lelke kell, hogy újjá tegyen téged, újjá kell születned. Ugyan az az erő kell, hogy életet adjon nekünk, ami feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból; ugyanaz a mindenható hatalom, ami nélkül sem az angyalok, sem a kis férgek nem létezhetnének, ismét elő kell lépjen, és Krisztus Jézusban való újjáteremtésünkhöz ugyanolyan hatalmas munkát kell végezzen, mint az első teremtésben. A Keresztyén gyülekezet folyton igyekszik ezt elfelejteni, de minél gyakrabban nyomatékosan előtérbe kerül az újjászületés eme régi hittétele, Isten az ő jótetszése jeléül ébredéssel áldja meg népét..." "Anélkül, hogy a Szentlélek Isten, aki "munkálja bennünk az akarást és a cselekvést", dolgozna az emberi akaraton és a lelkiismereten, a gondolkodás megújulása teljességgel lehetetlen, és így a megtérés is." "Micsoda!" mondja valaki, "azt akarod mondani, hogy Isten teljes mértékben beleszól minden egyes ember megtérésébe, munkálva benne az átalakulást?" Valóban ezt állítom; minden egyes személy üdvre jutásában az isteni erő lép működésbe, ami által a bűnei miatt halott ember felserken, a vonakodó bűnös készségesé lesz, a kétségbeejtően kemény szívű bűnös lelkiismerete meglágyul, és az, aki előzőleg elutasította Istent, és megvetette Krisztust, most térdre hull Jézus lábainál, a keresztnél. Kell lennie isteni közbeavatkozásnak, isteni munkálkodásra, isteni befolyásra van szükség, vagy különben tehetsz, amit csak tudsz, elkárhozol, és nem érsz célhoz - "Mert ha az ember nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát..." Ne feledjük soha el, hogy a lélek üdvre jutása teremtés. Nos egy ember sem volt valaha képes akár egy legyet is megalkotni... teremteni csak Jahve képes... Az isteni erő eme dicsőséges világába sem emberi, sem angyali hatalom nem képes behatolni. A teremtés Isten saját hatásköre. Nos, minden keresztyénben végbemegy egy teljes teremtés - "Krisztusban új teremtés." "Az új ember Isten igazsága szerint teremtetett." Az elme megújulása nem már előbb is meglevő alapelvek, törvények megreformálását jelenti, hanem olyasvalaminek a belénk plántálását, ami korábban nem létezett; az emberben egy új dolog, a Lélek vesz lakozást, az új ember - nem egy lélek megteremtése, hanem egy annál magasabb rendű törvényé - ez a princípium annyival magasabb rendű a léleknél, mint amivel magasabb rendű a lélek a testnél... Bármely ember hitre jutásában éppoly igaz és helytálló teremtő erő megnyilvánulásáról beszélni, mint arról szólva, hogy Isten megalkotta a mennyet és a földet... "csak aki a mennyet és a földet megformálta, az képes egy új természetet megalkotni. Ez olyan munka, amihez nincs hasonló, egyedülálló és páratlan, az Atya, Fiú, Szent Léleknek együtt kell működnie benne; mert az új teremtés létrehozásához az Örök Atya végzése, a mindörökre áldott Fiú vére, és az imádatra méltó Lélek munkálkodásának teljessége szükséges. Ez valóban munka. Herkules erőfeszítése ehhez képest csekélység; oroszlánok és vízi szörnyek megölése, és Augiász istállóinak kitakarítása - mindez gyerekjáték ahhoz képest, amit a bukott természettel rendelkező ember lelkének újjáteremtése jelent. Figyeljétek meg, hogy az apostol (FIL 1:6) megerősíti, hogy ezt a jó munkát Isten kezdte el. Nyilvánvalóan nem hitt azokban a figyelemreméltó erőkben, amit egyes teológusok a szabad akaratnak tulajdonítanak, nem imádta az efézusi Diana modern változatait."
Ezek a szavak, ne feledjük, nem egy előadó szavai, hanem egy evangélistáé, aki vágyott rá, hogy embereket Krisztushoz jönni lásson. Spurgeon számára ez nem csupán teológiai tantételek tisztaságának kérdése volt, tudta, hogy ezek az igazságok mély gyakorlati hatással vannak a hallgatók lelkiismeretére. Lerombolják az önelégültséget, míg az ember egészen gyámoltalanná nem válik az Isten színe előtt, és helyzetének kétségbeejtő volta kikerülhetetlenül nyilvánvaló: "Van valami ezekben a hitelvekben, ami miatt azonnal felszívódnak az ember lelkébe. Más doktrínák talán leperegnek rólunk, mint az olaj a márványlapról, de ez bevésődik, az elevenébe hatol. Az ember úgy érzi, hogy akarata ellenére van benne valami, ami ellen hiába rugódozik, erővel hat rá, és meg kell kérdeznie magától: "Igaz ez a dolog, vagy nem?" Nem elégedhet meg azzal, hogy könnyedén elhessegeti, és tovább éli világát."
A dicsőséges igazság az, hogy épp a bűnös ember reménytelen állapota vezet el oda, ahol a valódi reménység rejlik. Ennek a reménytelenségnek a lebecsülése - ahogy az arminianizmus teszi - ezért nem alkalmas felmutatni azt a ragyogó reménységet, ami az evangéliumban fénylik.
Figyeljük meg újból Spurgeon záró szavait, amikor az Exeter Hallban egy hatalmas tömeg előtt prédikált: "Te, aki még nem tértél meg, és nem részesültél a jelen üdvösségében, neked azt mondom: Ember, ember, Isten kezében vagy. Akár megéred, hogy hazakerülj az otthonodba, akár nem, életed abszolút az Isten akaratán múlik." Ez tehát az ember kétségbeejtése? Nem, hanem a teljes Istenre utaltság éreztetése! Éppen azok az igazságok, amik szerencsétlenségünkre fényt derítenek, épp azok fordítanak minket az egyedüli remény felé, bemutatva, hogy a minden kegyelem Atyjának mindenható szeretete el tudja végezni azt értünk, amire nem vagyunk képesek. "A kálvinizmus tízezerszer több okot ad nekünk a reményre, mint az arminiánus igehirdetés, aki feláll, és azt mondja: "Van hely mindenkinek, de nem hiszem, hogy bármilyen különleges kegyelem létezik idehozni az embert, ha nem jönnek Krisztushoz, akkor nem jönnek, és ennek meglesz a kellő következménye; saját hibájuk, és Isten nem kényszerít senkit." Az Isten Igéje azt mondja, hogy senki nem képes magától Istenhez jönni, az arminianizmus mégis azt állítja, hogy igen; a szegény bűnös úgy érzi, hogy nem képes, az arminiánus igehirdető pedig váltig állítja, hogy tudna jönni, ha igazán szeretne." Amikor egy embernek, aki eljutott eddig a pontig, azt mondják, hogy Isten elhatározta, hogy megmenti a bűnösöket, hogy kirendelte ennek módját a vér által a Kálvárián, és hogy adta az Ő Lelkét, hogy ennek az áldozatnak az érdeme kiterjedhessen a bűnösre, illetve hogy felserkenhessen a bűnei miatt halott ember - Ő akarja, Ő adta az ajándékot, Ő rendelte ki az utat, Ő adja az erőt - pont ez az a jó hír, amire egy ilyen nyomorult léleknek szüksége van. Egy olyan egyénnek, aki többé már nem önmagától függ, és aki érzi szívének kétségbeejtő gonoszságát, nincs szüksége másra, mint az üzenetre, hogy nézzen felfelé, bízzon az Isten ingyen kegyelmében: "Az a nagyszerű rendszer, amit a "Kegyelmi doktrínának" neveznek , az egyén szeme elé Istent helyezi elsősorban, és nem az embert. Ennek a doktrínának az egész felépítése Isten-központú, és épp ez az irány, amerre egy bűnei miatt bánkódó léleknek néznie kell. A vallásról kialakult gyarló elképzelések lemállanak róla - "Korábban azzal dicsekedtél, "Akkor hiszek az Úr Jézus Krisztusban, amikor csak akarok, és minden rendben lesz." Ekkor nagyon könnyű dolognak tartottad a hitet, de most már nem így látod." "Miért", így kiáltasz fel most, "nem érzek semmit? Ami még rosszabb, hinni sem tudok, Nem emlékszem. Nem tudom magam visszafogni. Úgy tűnik, hogy az ördög szállt meg. Isten segíts rajtam, mert én nem tudok önmagamon." ... "Amikor egy ember tudja és átérzi, hogy ténylegesen bűnös az Isten előtt, akkor szinte csodának számít elhinnie, hogy bűnei megbocsáttathatnak; semmi más nem munkálhatja ki benne ezt a hitet, mint a mindenható Szent Lélek."
Spurgeon eléggé ismerte a bűn miatti bánkódás valódi természetét ahhoz, hogy tudja: az ellenállhatatlan kegyelme hirdetése igazi szíverősítő azok számára, akik egyedül Istenben reménykednek. Örömmel helyezte előtérbe az igazságot, hogy az ember elesettsége nem akadály az Isteni mindenhatóság előtt: "Az Úr, amikor meg akarja menteni a bűnösöket, nem áll meg, hogy megkérdezze őket, vajon meg akarnak-e szabadulni, hanem a mennyei befolyás hatalmas, zúgó szélként söpör félre minden gátat; a vonakodó szív meghajol a kegyelem hathatós áramlata alatt, és a bűnös aki nem akarta megadni magát, most meghódol az Úr előtt. Tudom, hogy ha az Úr azt akarja, akkor nem lehet itt olyan kétségbeejtően gonosz ember ma reggel, akit Ő ne tudna arra indítani, hogy a kegyelmet keresse, legyen bármennyire hitetlen is; bármennyire mélyen gyökerező előítéletekkel viseltetik az evangélium iránt, amit Jahve akar, az úgy lesz. A te sötét szívedbe, Ó te, aki soha nem láttál világosságot, fény ragyog majd be, ha csak ennyit szól: "Legyen világosság!", akkor világosság lesz. Talán összeszorítod ellene az öklöd, és Jahve ellen beszélsz, de akkor is Ő a Mester – a te Urad, aki szétzúz téged, ha tovább élsz a gonoszságban; de meg tud menteni, megváltoztatja szívedet és akarásodat, ahogy kezében van a folyók és vizek sodrása is."
Az igehirdetés neve, amelyből az utóbbi idézet származik, és aminek az "Ébredési prédikáció" címet adták, (1860 januárjában hangzott el), emlékeztet minket arra, hogy ennek a szilárd bizonyosságnak a forrása nem csupán a Lélektől eredő doktrínákban rejlett Spurgeon életében, hanem ugyanennek a hatalmas Léleknek a jelenlétében, akinek munkálkodása kísérte az Ige hirdetését. Spurgeon az ébredésnek ezekben az éveiben emlegette legtöbbet túláradó örömmel az Isten erejét.
Ennek a korszaknak az emlékezetes eseményei közé tartozott 1855 szeptember 4-ének estéje, amikor Hackney-ban , az Edward Király út melletti mezőn körülbelül 12000 ember gyűlt össze, hogy a New Park Street-i lelkészt meghallgassa. "Azt hiszem, soha nem felejtem el", írta később önéletrajzában, "azt a pillanatot, amikor távozás előtt az a hatalmas tömeg elkezdte énekelni a "Praise God from whom all blessing flow" kezdetű éneket." Azon az estén jobban, mint előtte bármikor megértettem, miért írta János apostol azt a Jelenések könyvében, hogy a mennyekben hangzó új ének, "nagy vizek zúgásához" hasonlított. Ebben a dicsőséges hallelujában az imádat hatalmas hullámai egészen az égig tűntek felcsapni, fenséges nagyszerűségben, mint ahogy az óceán feltornyosuló hullámai elérik a partot."
Az aznap este elhangzó prédikáció szövegének olvasása után könnyen megértjük, miért emelkedett minden szív csodálattal és imádattal a menny felé az istentisztelet végére. "Sokan jönnek majd keletről és nyugatról, és Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal együtt ülnek majd a mennyek országába", hangzott az ige, és Spurgeon örvendezett a kegyelem győzelmén:
"Ó! Szeretem Isten "majd"-jait. Nincs semmi ezekhez hasonló. Ha egy ember azt mondja: "majd", mire jó az? "Meg fogom tenni", mondja az ember, és soha nem teljesíti be; "Úgy lesz", mondja, és megszegi ígéretét. De ez soha nem így van Isten "majd" szavával. Ha Ő azt mondja "így lesz", akkor úgy lesz; amire azt mondja "ez fog történni", az tényleg meglesz. Nos, itt azt mondja az Ige: "sokan jönnek majd. Az ördög azt mondja, "nem jönnek el"; de mégis eljönnek. Ti magatok is azt mondjátok, "nem jövünk"; Isten pedig azt mondja, "Eljöttök majd." Igen! Vannak itt olyanok, akik nevetnek az üdvösségen, akik gyalázzák Krisztust, és kigúnyolják az evangéliumot; de mondom nektek, közületek mégis lesznek, akik eljönnek. "Micsoda!" mondod, "képes Isten belőlem keresztyént faragni?" Mondom neked, hogy igen, mert épp ebben rejlik az evangélium ereje. Nem kéri a beleegyezésedet; mégis megkapja. Nem kérdezi, akarod-e? hanem kimunkálja benned az akarást az Isten hatalmának napján... Az evangélium nem akarja a hozzájárulásodat, hanem elvégzi benned. Kiüti az ellenségességet a szívedből. Azt mondod "Nem akarok megtérni"; Krisztus azt mondja meg fogsz térni. Elvégzi, hogy akarásod gyökeresen megváltozzon, és akkor majd így kiáltasz, "Uram ments meg, mert elveszek!" Ah, a hatalmas menny, akkor hirdetni fogja, "Tudtam, hogy ezt mondod majd"; és örvendeznek feletted, mert Ő megváltoztatta akaratodat, és kimunkálta benned az akarást az Ő napjára. Ha Jézus Krisztus állna ezen az emelvényen ma este, mit tenne vele sok ember? Ha Ő jönne ide, és mondaná, "Itt vagyok, szeretlek, akarod-e, hogy megmentselek?, egyikőtök sem egyezne bele, ha saját akarásodra lenne bízva. Ő maga mondta, "Senki nem jöhet hozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki engem elküldött." Ah! Ezt akarjuk; és már itt is van. Eljönnek majd! El fognak jönni! Talán most nevettek, talán lenéztek minket; de Jézus Krisztus halála nem lesz hiábavaló. Ha lesznek is, akik elutasítják őt, de lesznek, akik nem így tesznek. Ha vannak olyanok, akik nem nyernek üdvöt, mások majd üdvhöz jutnak. Krisztus meglátja majd utódait, sokáig él, és az Úr akarata célhoz jut vele! Eljönnek majd! És semmi a mennyben, sem a földön, sem a pokolban nem tudja feltartóztatni jövetelüket!"
Úgy gondolom, hogy a napjainkban elterjedt arminianizmus egész egyszerűen az evangéliumi hitelvek felőli tudatlanságot jelzi.
C. H. S. Igehirdetések, II. 29.
Amikor Krisztushoz tértem, úgy gondoltam, hogy mindezt én viszem véghez, és bár őszintén kerestem az Urat, nem tudtam, hogy valójában Ő keresett meg engem. Nem gondolnám, hogy a frissen megtértek mindjárt az elején tudatában vannak ennek. Fel tudom idézni a pontos napját és óráját, amikor ezek az igazságok elérték a lelkemet - amikor Bunyan János szavai szerint, mintha tüzes vassal égették volna őket a szívembe; vissza tudom idézni, miként éreztem azt, hogy hirtelen csecsemőből felnőtté lettem - hogy miután egyszer és mindenkorra megtaláltam a kulcsot az Isten igazságához, az igeismeretben is nagy előremenetelre tettem szert.
C. H. S. Korai évek, 164.
Részlet Iain Murray The forgotten Spurgeon c. könyvéből (The Banner of Truth Trust, 1995)
