írta: John Piper
Gyakran kérdezik tőlem, „Ha elhiszed, hogy Isten mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik (Ef. 1:11), és hogy tévedhetetlen tudomása van mindenről ami a múlt, a jelen és a jövőre vonatkozik, mi értelme még imádkozni, hogy valami megtörténjen?” Általában ezt a kérdést az emberi akarattal kapcsolatosan teszik fel: „Ha Isten előre elhatározta egyesekről, hogy fiaivá legyenek, és kiválasztotta őket a világ teremtése előtt (Ef. 1:4-5), akkor mi értelme imádkozni, hogy akárki is megtérjen?”
A burkolt érv itt az, hogy ha az imádkozás egyáltalán lehetséges kell legyen, akkor az embernek birtokolnia kell az erőt, mellyel meghatározza saját sorsát. Azaz, az ember minden döntése végső soron rá kell, hogy tartozzon, és nem Istenre. Különben az embert Isten befolyásolja, és minden döntését igazából Isten örök tanácsa határozza meg. Vizsgáljuk hát meg ennek az érvnek az ésszerűségét a fent idézett példában.
1. „Miért imádkozzunk valaki megtéréséért, ha Isten kiválasztotta a világ teremtése előtt, hogy kik lesznek az Ő fiai?” Valaki aki megtérésre szorúl, „halott vétkeiben és bűnei miatt” (Ef. 2:1); „szolgája a bűnnek” (Róm. 6:17, Jn 8:34); „gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlen, és így nem látja meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát” (2Kor. 4:4); „szíve megkeményedett” Isten ellen (Ef. 4:18), így tehát ellenséges Istennel szemben, és Isten akaratának nem veti alá magát” (Róm. 8:7).
Most hadd fordítsam vissza a kérdést a kérdezőmnek: Ha ragaszkodsz, hogy ennek az embernek meg kell maradjon az ereje, hogy meghatározza saját sorsát, mi értelme imádkozni érte? Mit akarsz, hogy tegyen Isten érte? Nem kérheted Istent, hogy győzze le az ember ellenszegülését, mert épp az ellenszegülés az, amit az ember most választ, ezért az azt jelentené, hogy Isten legyen úrrá a választásán és vegye el az erőt, amellyel meghatározza saját sorsát. De hogyan mentheti meg Isten ezt az embert, anélkül hogy úgy bánna vele, hogy megváltoztassa az ember szívét kemény ellenségeskedésből gyengéd bizalommá?
Azért imádkozol, hogy Isten világosítsa meg elméjét, hogy láthassa igazán Krisztus szépségét, és higyjen? Ha így imádkozol, tulajdonképpen azt kéred Istentől, hogy ne hagyja tovább az ember hatalmában saját sorsának meghatározását. Arra kéred Istent, hogy tegyen valamit az ember elméjében (vagy szívében), hogy bizonyosan lásson és higyjen. így hát beleegyezel, hogy végső soron, az ember elhatározása, hogy Krisztusban bizzon, Istené, és nem csupán az ővé.
Ezzel azt akarom mondani, hogy nem az Isten szuverenitásáról szóló tan hiúsítja meg a bűnösök megtéréséért történő imádkozást. Ellenkezőleg, az önmeghatározás nem biblikus fogalma akadályozna meg végérvényesen minden imádkozást az elveszettekért. Az ima egy kérés, hogy Isten cselekedjen valamit. De az egyetlen dolog amit Isten egy elveszett bűnös megmentéséért tehet, az, hogy legyőzze Isten iránti ellenállását. Ha ragaszkodsz, hogy az ember saját sorsáról döntsön, ahhoz ragaszkodsz, hogy Krisztus nélkűl maradjon. Mert „senki sem jöhet Krisztushoz, ha nem adta meg ezt neki az Atya." (Jn 6:65, 44).
Csak az aki elutasítja az ember önmeghatározását tud következetesen imádkozni, hogy Isten mentse meg az elveszetteket. Én úgy imádkozok az elveszettekért, hogy Isten tegye velük azt amit Lidiával tett: Az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond (Apcsel 16:14). Imádkozni fogok, hogy Isten, aki egyszer azt mondta, „Legyen világosság!”, ugyanazzal a teremtő hatalommal „gyújtson világosságot szívükben, hogy felragyogjon előttük Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor. 4:6). Imádkozni fogok, hogy Ő „távolítsa el testükből a kőszívet, és adjon nekik hússzívet.” (Ez. 36:26). Imádkozni fogok, hogy „nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől szülessenek (Jn. 1:13). És minden imádkozásom mellett megpróbálom „szelídséggel nevelni az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot, és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesítsék.” (2Tim. 2:24-26).
Röviden, nem kérem Istent, hogy dőljön hátra és várjon, amig az én szomszédom elhatározza, hogy megváltozik. Nem javaslom Istennek, hogy tartson távolságot, nehogy az Ő szépsége ellenálhatatlanná váljon és megsértse szomszédom önmeghatározási erejét. Nem! Hanem imádkozok, hogy bűvölje el hitetlen szomszédomat az Ő szépségével, szabadítsa meg bilincseiből rabul ejtett akaratát, támassza fel a halottat, és ne tűrjön semilyen ellenállást, nehogy a szomszédom elvesszen.
2. Ha valaki most azt mondja, „Jó, elfogadom, hogy egy ember megtérését végső soron Isten határozza meg” de még mindig nem látom az értelmét az imádkozásnak. Ha Isten elhatározta a világ teremtése előtt, hogy ki fog megtérni, mi a szerepe a te imádnak? A válaszom az, hogy ugyanaz a szerepe mint az ige hírdetésének: „Hogyan is higgyenek az elveszettek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el (Róm. 10:14-15)? A Krisztusba való hit Isten ajándéka (Jn. 6:65, 2Tim. 2:25, Ef. 2:8), de Isten elrendelte, hogy az eszköz amely által az emberek Jézusban higyjenek, az emberek prédikálása legyen. Egyszerűen együgyüség azt mondani, hogy ha senki nem hírdetné az evangéliumot, mindazok akikről Isten előre elhatározta, hogy fiaivá legyenek (Ef. 1:5) amúgy is megtérnének. Azért naiv ezt mondani, mert átsiklik a tényen, hogy az evangélium hírdetése ugyanúgy előre el van határozta, mint az evangélium elhivése: Pál el volt hívva a prédikálás szolgálatára mielőtt megszületett volna (Gal. 1:15), ugyanúgy mint Jeremiás (Jer 1:5). Ezért, azt kérdezni, hogy „ha nem evangélizálunk, megtérnek a választottak?” olyan mintha azt kérdeznénk, „ha nincs eleve elhatározás, az eleve kiválasztottak megváltatnak?” Isten ismeri azokat, akik az Övéi és küldeni fog hírnököket, hogy megnyerje őket. (Jn. 10:14, Zsolt. 1:6, Ám. 3:2, Hós. 13:5, 1Kor. 8:3, Gal. 4:9, 1Jn. 3:1). Ha valaki elutasítja, hogy a terv része legyen, mert nem tetszik neki a gondolat, hogy Isten befolyásolta mielőtt megszületett volna, ő maga lesz a vesztes és nem Isten, és nem a választottak. „Mindenképpen véghez viszed Isten akaratát, akárhogyan is járnál el, mégis nem mindegy számodra, hogy Júdásként szolgálsz, vagy Jánosként.” (A fájdalom problémája 7 rész, Antológia, 910 o, cf. 80 o).
Az imádkozás olyan mint a prédikálás, mivel az is egy emberi cselekedet. Egy olyan emberi cselekedet amelyet Isten elrendelt, és amelyben gyönyörködik, mert azt tükrözi, hogy teremtményei Tőle függnek. Ő megígérte, hogy válaszol az imákra, és válasza annyira függ a mi imádságunktól amennyire imádságunk megegyezik az Ő akaratával. „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az Ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket” (1Jn. 5:14). Mikor nem tudjuk hogyan kell imádkozni Isten akaratával megegyezően, de őszintén vágyunk valamire, „maga a Lélek, Isten szerint esedezik a szentekért” (Róm. 8:26-27).
Másszóval, ahogy Istennek gondja lesz rá, hogy az Ő szava hirdettessék a választottak megmentéséért, ugyanúgy gondja lesz rá, hogy mindazok az imádságok elhangozzanak, amelyekre Ő választ igért. Úgy gondolom Pál szavai a Róma 15:18-ban ugyanolyan jól alkalmazhatóak a prédikálására mint az imádkozói szolgálatára: „Semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel.” Még imáink is ajándék attól, aki „munkálja bennünk azt, ami kedves Őelőtte” (Zsid. 13:21). Oh, mennyire hálásak kellene legyünk azért, mert kiválasztott, hogy az Ő magasztos szolgálatában alkalmazzon minket. Mennyire buzgón kellene több időt töltsünk imádkozásban!
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.